Itt egy példa arra, hogyan menti meg a japandi a minimalista lakásokat az unalomtól

Annyira új nálunk ez a stílus, hogy amikor elkezdtük tervezni ezt a lakást, itthon még híre-hamva sem volt. De mire elkészült az ingatlan, neve is lett a gyereknek.

A japandi a japán és a skandináv stílus szerelemgyereke, és mint ilyen, organikusan, tulajdonképpen évtizedek alatt fejlődött ki: egyre több északi gyártó termékei mutattak japán hatásokat, végül állítólag az angol dizájnerek és forgalmazók ötvözték sikeresen a két irányzatot úgy nagyjából 2017-re.

A japán és a skandináv lakberendezés közös ismérve, hogy letisztult, de nem rideg. Mindkettőben fontos szerepet kapnak a természetes anyagok, a fa, viszont míg a skandinávok a világos faárnyalatokat részesítik előnyben, Japánban tradicionálisan sötétebb, melegebb árnyalatú, illetve fekete fával dolgoznak. A japandi ezt a kettőt ötvözi úgy, hogy skandináv lakberendezésből a melengető textileket, a komfortra törekvést, a japánból pedig a kő, a kerámia természetközeli hangulatát is átemeli. Így alkot végül egységet a japán rendezettség a skandináv hyggével. A japandi szerintem remek lehetőség az esetleg már megunt vagy ridegnek ítélt szürke és minimalista bútorokkal berendezett lakások újjászületésére, átértelmezésére.

Ez az általunk tervezett lakás a júliusi Lakáskultúrában jelent meg, de most a mi fotóinkkal (fotós: SCHFoto, Schwarzenberger-Ludván Gyöngyi), saját stylinggal, illetve más szempontból mutatom be nektek. Nem ma fogtunk a tervezési munkába, a belső tér bizonyos részletei csak évek elteltével kerültek a helyükre a szerintem senki előtt nem ismeretlen szakemberhiány miatt. A lakás születésével egyidőben kezdett elterjedni az a stílus, amit ez az ingatlan képvisel; mi csak ráéreztünk a Zeitgeistre, meg persze követtük a megrendelő igényeit, aki ebben az esetben egy kifinomult ízlésű férfi volt.

A megrendelő ragaszkodott a sötét színekhez, a betonfelületekhez, de közben szeretett volna egy otthonos lakást. A fekete tömböket (konyha, gardrób) rengeteg tölgyfával oldottuk fel, illetve a fürdőbe melegebb árnyalatú tikfa bútorok kerültek. Ezek a konyhabútorhoz, a hatalmas gardróbhoz, az étkezőasztalhoz vagy a nappali komódjához hasonlóan mind egyedi gyártásban készültek. A lakásról és az extra megoldásokról (pld. a fürdő és a háló közötti okosüvegről) még többet megtudhattok a Lakáskultúrából, itt csak egy elemről szeretnék nektek részletesebben mesélni, az ezen a lenti képen szégyenlősen megbújó dohányzóasztalról.

Ennek az újszülött japandi stílusnak ugyanis ez a bútor szerintem annak ellenére lehetne a reklámarca, hogy 1944-ben tervezték. Isamu Noguchi egy japán festő és egy amerikai költő gyereke, Frida Kahlo szeretője, szobrász, szökőkút-, híd- és bútortervező volt, aki azután vetette papírra ezt az asztalt, hogy kiszabadult egy Pearl Harbour után az amerikai japánok számára létrehozott internálótáborból (ahová egyébként ő csak tanítani ment), majd rájött, hogy egy korábbi asztaltervét ellopták. Ez a „bosszúbútor” pedig zseniális lett; mindössze három elemből áll, az elegáns üveglapból, illetve a két összekapcsolódó lábból, és úgy fest, mintha épp most húzták volna át erre a világra valami féreglyukból egy másik, bizarr módon a zen és a szürrealizmus alapjaira épülő univerzumból.

De mi köze is van a skandináv dizájnhoz? Az, hogy a piacra dobása óta eltelt több mint hét évtized alatt nyakra-főre skandináv enteriőrökben kapott helyett, egyszerűen vizuálisan integrálódott az ilyen stílusú terekbe, és sokan simán valamilyen dán midcentury darabnak könyvelik el magukban. Ti mit gondoltok az asztalról? És mit a japandiról? Van szerintetek helye ennek a stílusnak Magyarországon?