Nappali 268.405 forintból – így rendezd be a nagyszobát egyhavi nettó átlagkeresetből!

Bár a tizenkettőből egy fizetést nappali-berendezésre elkölteni sok helyen luxus, a bútorárak ismeretében ez az összeg nagyon kevés. Lakber-kísérlet következik: vajon milyen nappalit tudunk kihozni ebből a pénzből?

A tavalyi év egészében a kedvezmények nélkül számolt nettó átlagkereset 268.405 forint volt, ez lesz a büdzsénk. Ennyiből egy bútoráruházban inkább csak kanapét szokás venni (abból sem az extra méretűt és minőségűt), de sokak számára ez a keret is kimaxolt. Ráadásul az is a mai magyar realitás része, hogy akadnak szépszerével, akiknek nemhogy nappali, de még saját ágy sem jut. Szóval fogjuk csak ezt a pár fityinget/hatalmas összeget, és próbáljunk úgy bevásárolni, hogy valami otthonos és jópofa kerekedjen belőle!

Most nem számolunk azzal, hogy valaki esetleg ingyen jut hozzá bútorokhoz, de ilyen büdzsé mellett azt ajánlom, mindenki nézzen körbe családban, rokonoknál, ismerősöknél, Marketplace-en stb. elvihető darabok után. (Ez egyébként is jó móka, illetve nekem az, de talán ti is rákaptok az ízére.) Itt három okból is egy eklektikus enteriőrt rakok össze, egyrészt azért, hogy könnyebben simuljon hozzá egy később befutó retró tévészekrény, egy örökölt antik lámpa, vagy épp egy haver által készített DIY-dohányzóasztal. Másrészt azért, mert bizony sok más stílushoz ez a büdzsé nem elegendő; egy minimalista enteriőrben a tárgyak kifinomult kivitelezése kerül fókuszba, de egy polgári, art deco, vagy épp egy eredeti skandináv designt sem lehet ebből a keretből összehozni. Ráadásul sok nagyvárosunk arculatát határozzák meg a historizáló, különféle stílusok formajegyeit vegyítő épületek, az ezekben lévő lakásokban abszolút helye van ennek a lakberendezési stílusnak.

Egy eklektikus enteriőrben a színek, formák és stílusok kavalkádja segít abban, hogy ne a bútorok minőségére helyeződjön a hangsúly. Amire mindenképpen figyelni kell: kettőnél több stílust vegyítsünk, legyen benne valami klasszikus, és ne ijedjünk meg a színektől, textúráktól, mintáktól. Én itt most az egyszerűség kedvéért a retró (midcentury), a tradicionális és a skandináv stílusokat vegyítem, hiszen ezekhez olcsón hozzá lehet jutni az online áruházakban.

Kanapé

Nyilván ez a tétel viszi el a legtöbb pénzt, de nem csalunk: használható méretű, olvasáshoz-tévézéshez is megfelelő, azaz heverésre alkalmas méretű háromszemélyes, kényelmes kanapéra van szükség, aminek karfája is van. Nem elég egy várótermi szófa, de nem nagyon akaródzik erre 100 ezer forintnál többet költeni. Itt rögtön elő is bújt belőlem a prezentációs rutin, és két színben vágtam be a kanapét, merthogy kétféle ember van: az egyik, aki megőrül a kék kanapékért, a másik meg aki megőrül a kék kanapéktól. Utóbbiaknak küldöm szeretettel a praktikus szürke változatot. A kék 103.459, a szürke 101.709 forintba kerül, a továbbiakban a drágábbal fogok számolni.

Forrás: katt a képre.

Szőnyeg

Nem és nem tudok (illetve nem is akarok) ellenállni a keleti szőnyegeknek, jöhet ide is egy, persze nem eredeti, de nem is kerül többe 45.599 forintnál. A színe barátságos, meleg, a mérete 200×140 cm, ez már nem fog túl kicsinek tűnni a kanapé előtt.

Forrás: katt a képre.

Fotel

Kellene valami ikonikus is, de olcsó legyen ám! Akkor marad a replika, mondjuk az 1938-ban Argentínában tervezett pillangószék koppintása, 36.930 forintért. (A replikavásárlás ugyan meglehetősen ambivalens dolog, lásd ezt a korábbi posztot a témáról.) Az eredetije olyan modern designbútor, melyet a midcentury modern előfutáraként tartanak számon, népszerűsége 80 éve töretlen, és itt is jó szolgálatot tesz. Hol is tartunk? Még van 82.417 forintunk.

Forrás: katt a képre.

Médiabútor

Szóval hogy is lesz ebből szoba? Úgy, hogy még egyet csavarunk rajta: legyen a tévéállványunk, irattartó szekrényünk, könyvespolcunk, tálalónk (vagy ki minek használja) egy klasszikus komód. Szép a fa színe és mintázata, valamint nagyon praktikus darab. Ezt 30.000 forintért találtam a Jófogáson, marad még 52.417 forintunk.

Forrás: katt a képre.

Lámpa

A lámpánál nagyon figyelni kell a méretre, sokan esnek abba a csapdába, hogy a valósnál nagyobbra saccolják a terméket, és az végül elveszik a nappali közepén. Ez a Etsy-s midcentury-ihletésű modern kézműves darab látványos, 70 cm átmérőjű, és 36.923 forintba kerül.

Forrás: katt a képre.

Lerakóasztal

Úgyis kellene még valami skandináv is, úgyhogy forduljunk a megkerülhetetlen Ikeához. Az asztalunk 75 cm átmérőjű, használható, praktikus darab, nem csak egy kis lerakóasztal. Égen-földön nem találtam máshol ilyen jó áron dohányzóasztalt, amiben van üveg és fekete lábú, márpedig most ebbe a szobába ilyesmi kívánkozik. Legalább az a kis üveg csillogjon, de nyugodtan tegyetek még a szobába aranykeretet, tükröt stb., ezek mind mennek ehhez a stílushoz. Az asztalért 14.990 forintot fizettünk…

Forrás: katt a képre.

…azaz maradt még 504 forintunk, illetve annak, aki a szürke kanapét választaná, 2254 forintja! Kérjetek palántákat, készülhetnek hozzá diy-kaspók is, nyomtassatok a munkahelyen egy-két fekete-fehér nyomatot, és lomtalanítsatok hozzá kereteket, mert a maradék pénzből már a jutalomra koncentrálunk: kék kanapésoknak csokira, szürkéknek még egy jobb üveg borra is futja, aztán uzsgyi, jön a megérdemelt pihenés az új szobában – egészségünkre!:)

 

Pro tipp: kis költségvetésből berendezett lakásoknál csapjátok le a magas labdát, és kerüljön egy vagány szín a falra, mert az olcsón feldobja a teret. A szőnyegben található kékesszöld árnyalathoz kerestem festéket, ami a szürke kanapé mögött a Trilak Azalea Leaf. Kb. 2 literre lesz szükség egy kiemelt fal lefestéséhez, ez színkeveréssel együtt (ami sajnos pont a kékeknél nem olcsó…) nagyjából 7.000 forint. A másik, szürkés-bézses árnyalat szintén Trilak, a Grey Nuance árnyalat.

Így költsd el az otthonfelújítási támogatást, hogy megtérüljön az önerő

A 3+3 millió forintos otthonfelújítási program sokak fantáziáját megmozgatta, kérdés, sikerült-e okosan elkölteni a pénzt.

Örök kérdés, hogy megéri-e ingatlaneladás előtt felújítani. Egyesek szerint többszörösen megtérül a befektetés, mások szerint leszűkíti a potenciális vevők körét, ha a lakás egy bizonyos ízlésnek megfelelően van kialakítva. Szakemberek rendszerint azt tanácsolják, ha esélyes, hogy néhány éven belül megválnánk az ingatlantól, menjünk biztosra, és csak a garantáltan értéknövelő műszaki tartalmakat újítsuk fel. Igen ám, de sokszor a műszaki után egy esztétikai felújítás is szükségessé válik, úgyhogy nézzük csak meg közelebbről, milyen munkák azok, melyekkel nem lőhetünk mellé, és melyek azok, ahol óvatosabban kell eljárni.

A rezsimegtakarító felújításokkal, mint például a hőszigetelés, tetőfelújítás, külső nyílászárók cseréje vagy felújítása, fűtéskorszerűsítés, illetve megújuló energiatermelők telepítése, nem nagyon lehet mellényúlni – viszont van esély arra, hogy ezek nem férnek majd bele a 6 millió forintba. Ugyanakkor a rezsimegtakarítás miatt itt nem kell az ingatlan eladására várni ahhoz, hogy visszajöjjön belőle pénz, mert már ősszel alacsonyabb összegű számlákat fogunk kapni. Azért itt is akadnak olyan munkák, melyek esztétikai felújítással is járnak, és el lehet szúrni a dolgot, pl. ha hőszigetelés utáni festéskor megosztó színt választunk. (Lásd fenti kép: lila ez is, az is, de nem mindegy, milyen épített és természeti környezetben, illetve milyen házon és árnyalatban.) Ha Magyarországot nézzük, egy apró, bohém nyaralónak jól állhatnak merészebb színek, de egy vidéki, tipikus családi ház valami visszafogottabb árnyalatot kér, és az is lehet, hogy több árnyalatra lesz szükség, hogy vizuálisan tagoljuk az épületet. Ha pedig nyílászárót cserélünk, ne tegyünk egy régi házra műanyagot – válasszunk az épület stílusához illő anyagot és dizájnt.

Bár a szauna, jacuzzi vagy medence építése csak akkor javasolt, ha saját igényeinket szeretnénk vele kielégíteni, akadnak azért olyan kényelmi felújítások, melyeket senki nem fog felesleges luxusnak minősíteni. Ide tartozik a klíma beszerelése, illetve a terasz, erkély, loggia, előtető, vagy akár télikert kialakítása. Félreértés ne essék, a támogatás bővítésre nem használható fel, viszont a teraszt többévszakos helyiséggé tudjuk belőle változtatni, illetve garázsépítésre és tetőtér-beépítésre is lehet igényelni a támogatást. Arra ugyanakkor van lehetőség, hogy más forrásból (pl. csokból) végzett bővítés után a festést, tapétázást, burkolást, fűtést stb. már otthonfelújításiból finanszírozzuk.

Az okosotthon-berendezések e fenti két szempontot ötvözik, hiszen amellett, hogy kényelmi funkciójuk van, spórolni is lehet velük: távolról szabályozhatjuk, mikor induljon be a fűtés, le- vagy felhúzhatjuk (illetve napszak szerint beprogramozhatjuk) az akár szintén az otthonfelújítási támogatásból beszereltetett redőnyöket, árnyékolókat, lekapcsolhatjuk az égve hagyott világítást, fogyasztókat.

És most lépjünk a legingoványosabb talajra, jöjjenek a beltéri felújítások! A belső nyílászárók cseréjére is lehet igényelni a támogatást, de a megfelelő ajtó kiválasztása nem egyszerű. A fafurnér-felületek mutatósak, de zavaros lesz az összkép, ha nem harmonizálnak a padlóval és a lakásban található bútorok árnyalatával, illetve az sem szerencsés, ha minden egyforma barna, mintha leöntötték volna generálszósszal. Aki bizonytalan ebben, nincs szakértő segítsége, akkor megy biztosra, ha valamilyen világos (fehér, bézs, halványszürke) furnéros vagy festett felület mellett teszi le a voksát. A konyha és a fürdő állapota perdöntő tud lenni egy ingatlanvásárlásnál, és jellemzően a vizes helyiségek azok, melyek egy felújításnál a legtöbb pénzt viszik, így várhatóan sokan ezeket fogják ráncba szedni. Hol követhet el hibát, aki előbb-utóbb megválna az adott ingatlantól? Például ott, hogy túl drága háztartási gépeket vesz, vagy borsos áru, kényes burkolatokat választ. Nem ide kell a Gaggenau sütő, a borhűtő, a Dekton konyhapult, vagy drága tapéta az étkezőbe. Felesleges luxuskategóriájú mozaikokkal burkolni a fürdőszobát, többet ér a kazáncsere és egy tisztességes fehér csempe. Középkategóriás, megbízható termékeket érdemes választani, a színek esetében pedig ugyanaz a szabály, mint fent: ne legyenek megosztóak, passzoljanak több mindennel, mert nem tudhatjuk, néhány év múlva milyen trendek dominálnak majd, és milyen stílust szeretne kialakítani a jövőbeli vevőnk.

Kiemelt kép forrása: Behance.

Már nem a vonatból kapkodták el a bútorokat – vagány összeállítások félszázados címlapokon

Ha jól esne ebben a vidám tavaszban néhány vizuális aha-élmény, üssük csak fel a legújabb francia Elle Decorationt a fél évszázados Lakáskultúrákat! Az 1964-től megjelenő magazint joggal tekinthetjük nemcsak remek korrajznak, hanem bűvészmutatványnak is, hiszen a szerkesztők gyakorlatilag a semmiből próbálták összehozni a lapot – mégis akadnak benne olyan tervezői összeállítások, melyek ma is megállnák a helyüket.

A Lakáskultúra volt az első magyar lakberendezési magazin, mely a második világháború után megjelent; kiadója és szerkesztője, a Belkereskedelmi Minisztérium Lakberendezési Bizottsága (!) a népművelő szándékú szöveges tartalmat, a szűkös választékot meg a főleg fekete-fehér enteriőrfotókat igyekezett úgy vegyíteni, hogy élvezhető lapozgatnivaló kerekedjen belőle. Nem lenne értelme a konkurencia hiányára fogni sikerüket; sokakhoz hasonlóan a nagymamám, később anyukám is gyűjtésre érdemesnek ítélte a lapot, költöztették a hosszú sorokat elfoglaló magazinokat, ahányszor kellett, hogy végül az én lakásomban foglaljanak helyet a könyvespolcon.

Arról, hogy milyen lehetőségek, körülmények uralkodtak akkoriban a piacon, a második szám előszavában a szerkesztőbizottság így számol be: „Mindössze néhány évre visszatekintve is lemérhetjük, milyen nagy utat tett meg a bútorkereskedelem. Úgy kezdődött, hogy aki bútort akart vásárolni, hajnalok hajnalán sorban állt a bútorüzlet előtt… A bútort számtalan esetben már a vasútállomáson, a vagonokból eladták, és a bútorkereskedelem korát messze megelőzve alkalmazta az „önkiszolgáló” módszert, mert a vevő sokszor inkább maga rakta ki amit kiválasztott, csak hogy hozzájusson.”

Egy kevéssé csalogató, viszont gyakran alkalmazott montázs-címlap 1975-ből. Ma biztosan nem ezt emelnénk le kapásból az újságos polcáról.

1964-re viszont már minden nagyvárosban nyílt állami és szövetkezeti lakberendezési áruház – az persze más kérdés, hogy mit lehetett kapni, illetve mennyit kellett várni mondjuk a nagyon népszerű jugoszláv műbőr ülőgarnitúrára. Bár akkoriban évente 80-100 ezer lakás épült (összehasonlításképpen: manapság 10-20 ezer a realitás), bemutatásra érdemesben nem bővelkedhetett a szerkesztőség, mert inkább sok (és érdekes) elméleti írással, építészek cikkeivel, a hazai termékkínálat hirdetéseivel, rajzokkal és DIY-ötletekkel töltötték meg a lapot. Jellemzően művészek, építészek otthonai emelkedtek ki a mezőnyből ötletességükkel, megmunkált tárgyaikkal, de nehéz lehetett – és nem is mindig sikerült -időtálló dizájnt a címlapra tenni, így ezt a problémát sokszor képmozaikokkal igyekeztek palástolni a szerkesztők, lásd a fenti címlapot. Ugyanakkor akad néhány olyan címlapkép is (most csak a hatvanas és hetvenes éveket vizsgálva), melyek akár egy mai magazinban is megállnák a helyüket.

Ezek az 1968-as címlapot ellopó székek bármelyik mai bútoráruház kínálatában szerepelhetnének. Pont lehet hasonló retrót kapni az Artkraftnál (jobb alul), vagy modern gyártásban a Scab-nél (jobb fent). A lámpa is gusztusos, némi szerencsével vintage boltokból beszerezhető hasonló. A színek vidámak, hívogatók, sokan megbékélnénk ezzel az összeállítással az étkezőben.

Néhány éve újra virágzik az etno stílus, és a bal oldalon látható 1969-es címlapnak gyakorlatilag minden eleme felhasználható lenne egy mai térben is: a juta tárolókosár, a shaggy szőnyeg, a polcként funkcionáló rusztikus ládák, a kép, a dolgozósarok. A szoba egy építészhallgatóé volt, aki sajnos nincs nevesítve, pedig igazán érdekes lenne megtudni, ki lehetett az. Ez az élettér egy DIY-kincsesbánya, az építészhallgató ugyanis minden bútort maga készített vagy alakított át régi darabokból, szó szerint két forintból – ennyiért vette pl. a falra szerelt narancsosládákat a KÖZÉRT-ből. A saját kezűleg készített függőlámpa (jobb oldali kép) nagyon jópofa, ahogy a szoba másik ékessége, az afrikai kép alatti fal is. Az építésztanonc beszámolója szerint sokat gondolkozott, milyen keretet adjon a képnek, végül inkább hátteret készített mögé trapéz alakú, rajzlapokból ragasztott dobozokból, melyhez még a mintát is megosztotta az olvasókkal. Ha valaki akkoriban egyedi, a nyugati trendeket követő szobát álmodott meg magának, nem spórolhatta le a sok munkát, ráadásul a cikk szerint még a család beleegyezését is csak fáradtságosan tudta megszerezni. A styling nem annyira túlfeszített, mint manapság, odafért pl. egy régi petróleumlámpa, antik tükör, de még (a rendszer bocsássa meg!) egy Szűz Mária kép is.

A lámpákat elnézve gyanakodtam, hogy esetleg külföldi enteriőrrel lesz dolgunk, de a cikkből kiderült, hogy ez egy nívódíjas ház, a Hegyalja utca 1. (kép forrása: Építészfórum) szám alatti épület egyik lakása. Az asztali lámpa viszont tényleg „külföldi úti emlék”, ahogy a kőfal mintáját élethűen utánzó tapéta is. Érdekesség, hogy ez a szoba nappali és háló egyben, a tulajdonos fiatal pár a kihúzható fotelágyakon aludt. A ház egyébként Pázmándi Margit, az egyetlen kétszeres Ybl-díjas építésznő tervei alapján épült.

Ez egyértelműen a „túl szép, hogy igaz legyen” kategória. A lakást nem mutatják be, és az sem derül ki, honnan van a címlapkép (és hátoldal), de biztos vagyok benne, hogy nem a hetvenes évek Magyarországának egyik otthona látható rajta. A moduláris, letisztult konyhabútor a beépített sütővel, mosogatógéppel, inox hűtővel, a felsőszekrényeket helyettesítő lebegő polccal meg a ma is trendi, állítható magasságú székekkel és a különleges falszínnel csakis valami nyugati (vélhetően skandináv) áfium lehet! Szerencsére akadt egy lelkes olvasó, bizonyos Mészáros György Siófokról, aki egy évvel később levélben érdeklődött a szerkesztőségtől, hogy mégis hol szerezhetne be ilyen „munkaszékeket”? A szerkesztők szerint ez titkárnői forgószék (!), és hasonló (de persze nem ugyanilyen) kapható a BÚTORÉRT Közületi Boltjában. Vajon érdemes-e nagy tételben fogadnunk arra, hogy az 1977-ben székvadászatra induló György sikerrel járt? Döntsük el a kérdést úgy, hogy az adott lapszámból kiszedtem jobb oldalra egy hazai, a bizottság szerint „gondosan összeválogatott (és nem olcsó) tárgyakkal berendezett kényelmes” magyar étkezőkonyha képét, melyet – legalábbis funkcionálisan – „kifogástalannak” ítéltek.

Pécsett, a Mecseki Parkerdőben épült ez az időtálló ház. „Nincs rajta semmi pazarlás, luxus-építőanyaggal felfokozott hivalkodás. Csak munkásművességével tűnik ki a környezetéből. A maga természetes egyszerűsége, a tömbök játékossága adja meg patináját” – írják róla lapban, és csak helyeselni tudunk, pláne, ha a belső tereket is meglátjuk. Cseréljük le gondolatban a bejárati ajtót modernebbre, az erkélykorlátot pedig mondjuk üvegre – köszönjük, maradhat!

(Akinek nincsenek meg a régi számok, de érdekelné, a Szabó Ervin Könyvtár központi folyóiratraktárából tudja kikérni és helyben olvasni, illetve online piactereken is felbukkannak néha megvásárolható példányok, akár teljes évfolyamok kötve-fűzve.)

Kiemelt kép forrása: Fortepan / Magyar Rendőr. Székely Elek (Sípos Dénes) út 9., a Bútorért Vállalat bútorraktára, 1980.

Bánj jól a könyvespolcoddal! Épp a te történetedet meséli el

Hét rendszerezési technika nemcsak könyvmolyoknak és könyvtártulajdonosoknak, hogy a könyvek akkor is szolgáljanak bennünket, amikor éppen nem olvassuk őket.

Soha ennyi influenszer nem népszerűsítette még az olvasást, nem készült ennyi podcast, Insta-bejegyzés és Facebook-poszt arról, milyen jó dolog (és most már trendi is) olvasni. A Zeitgeist bűvöletében új szakma is született Amerikában: a personal library curator, avagy személyi könyvkurátor. Nos ő pontosan azt csinálja, amit első blikkre gondoltok: elrendezi az ügyfelei (jellemzően sztárok, pld. Gwyneth Paltrow) könyvespolcát.

Szemforgatás helyett utánanéztem, mit is művel pontosan egy ilyen könyvkurátor, és arra lyukadtam ki, hogy ezt ti is meg tudjátok csinálni, ingyen és bérmentve, ráadásul némi önismeret és szórakozás is garantált! Ehhez viszont először meg kell beszélnünk, miért jó, ha könyvet tartunk otthon. Ugyanis míg a kilencvenes évekig egyértelműen a szellemi felemelkedés jelének számított a kis házikönyvtár, azóta egyre kevésbé divat otthon fizikai könyvet tartani.

Egyrészt aki olvas, sokszor e-könyvolvasót használ (például mert egy magyar kiadású e-könyv átlagosan 30 százalékkal olcsóbb a papírváltozatnál), vagy ha mégis fizikai könyvet vesz a kezébe, kiolvasás után továbbadja, esetleg a garázsban parkoltatja őket. „Elolvastam, többet nem fogom! Minek tartsam a polcon, porfogónak? Elveszi a helyet más funkciók elől. Állandóan költözöm, nincs kapacitásom hurcibálni őket. Eladom, veszek belőle másikat” – hallom rendre. Egyetértek: a legnagyobb luxus otthon könyveket tartani. (Pardon, mégsem: a legnagyobb luxus az, ha valakinek könyvei és egy personal library curator-ja is van.) Csakhogy…

Amikor a saját (itt fent látható) polcomat terveztem (a gyerekek és a férjem máshol tartják a könyveiket, utóbbi pl. nagyjából 90 százalékban digitálisan), Instagramról még csak nem is hallottam, és a Facebookot sem használtam, úgyhogy egyáltalán nem motivált, hogy közösségimédia-kompatibilis legyen. De akkor miért színek szerint rendeztem el a könyveket? Egyszerűen azért, mert vizuális alkat vagyok, ha esetleg a szerző vagy a cím nem ugrik be pontosan, arra biztosan emlékszem, milyen színű is volt az adott könyv. Miért fontos ez? Mert újraolvasok. Ez itt kérem nem egy díszpolc, hanem egy folyamatosan változó, számomra igenis élő valami, ami nem kisebb szerepet játszik, minthogy elmondja az én történetemet. Azt a mindennap változó, bővülő, bontakozó sztorit, ami csak engem jellemez. A könyv mint reprezentáció ugyanis nem pusztán a klasszikus értelemben van jelen a mai világban, tehát nemcsak a tulajdonos intellektuális elköteleződését hivatott bemutatni. A könyvek életünk egy-egy szakaszára, eseményekre, érzésekre, döntésekre és választásokra, fejlődési ugrásainkra emlékeztetnek bennünket. Fontos feladat.

Az én könyvespolcomnak van még egy nagyon fontos feladata: jelzi, hol az otthonom. (Nyilván a családom földrajzi koordinátája is egy indikátor, viszont ezzel a kis állománnyal szemben ők maguktól is képesek lemenni a lépcsőn). Úgy működik a könyvgyűjteményem, mint egy horgony: a mindennapi szellemi táplálékon túl ez adja a biztonságot, a megérkezettség-érzést: ahova én ezeket felcipelem és kirakom, onnan bizony nem szedem egyhamar a sátorfámat. Hát mi ad instant otthon-érzést, ha nem az, hogy bármikor odasétálhatok ehhez a könyvsorhoz, válogathatok, csipegethetek a régi kedvencek és az új könyvek között, majd bekucorodhatok olvasni?

Könyvespolcot rendezni mindenkinek érdemes, akinek egy tucatnyinál több könyve van, nem feltétel a több százas/ezres állomány. Annak, aki mondjuk egy lebegő polcot töltene meg a könyveivel, vagy az asztalon tartja őket, jó szolgálatot tehetnek a fenti gusztusos és praktikus könyvtámaszok – de akár egy szép formájú, érdekes felületű kő is jó megoldás, ha nem akarunk költeni. És most lássuk az elrendezési lehetőségeket! Az érzékenyebb bibliofileket itt szeretném figyelmeztetni, hogy egyes pontokon (mégpedig az első hármon) bizony játszani fogunk a könyvekkel. Megengedjük nekik, hogy akkor is szolgáljanak bennünket, ha nem olvassuk őket. Csak nézzük.

1.Könyvek gerinccel befelé

Kezdem a garantáltan botrányt kiváltó elrendezéssel. Bárkinek jó szívvel ajánlom ezt a módszert, aki egy pillanat alatt szeretné idegállapotba hozni a hozzá betérőket. Első blikkre azt mondanám, hogy bár szép a könyvek kőszerű, viharvert vitorla színére emlékeztető belseje, annyira nem praktikus, hogy azonnal elvetendő ötlet. Ugyanakkor olvastam olyan beszámolókat, hogy kisebb könyvgyűjtemények esetében nagyon is jól használható, hiszen a vastagság és a magasság is indikálja, melyik könyv melyik. Azt ráadásul kifejezetten megkapónak találom, hogy valaki nemcsak kívülről, hanem belülről is (fel)ismeri a könyveit. Aki pedig szereti a zsákbamacska-játékot, az meg is találta a tökéletes elrendezést, ne olvasson tovább.

Forrás: katt a képre.

2. Egyedi borítókba burkolva

Az előző megoldással ellentétben ez pénzbe, mégpedig jó sokba kerül, de nem tudtam kihagyni a felsorolásból, mert itt a könyvekből műtárgy válik. Ugyanannyira praktikus, mint az előző (azaz kevéssé), mivel ki kell billenteni a könyvet a polcról, hogy meggyőződjünk róla, jóhoz nyúltunk-e. A tengerentúlon vagyonokat kérnek ezekért a mintát kiadó borítókért, kíváncsi lennék, lesz-e erre itthon kereslet és értékelhető kínálat. Őszintén, repesnék egy ilyen tervezési feladatért, de csak azoknak ajánlanám, akik szinte soha nem olvassák újra a könyveiket.

Shelving, Bookcase, Shelf, Furniture, Room, Book, Building, Interior design, Display case, Cabinetry,
Gwyneth Paltrow könyvkurátora, Thatcher Wine egyik alkotása. A Juniper Books gyönyörű (és méregdrága) egyedi borítókat is kínál olyan népszerű könysorozatokhoz, mint pl. a Harry Potter vagy a Trónok harca. Forrás: katt a képre.

3. Színek szerint

Azoknak ajánlom, akik a könyvek küllemére, színére hosszú távon emlékeznek. Játékra ad lehetőséget, hogy hogyan rendezzük egymás mellé a különböző csoportokat; lehet szivárványminta szerint, sötéttől a világosig, hideg-meleg ellentétpárokkal stb. Az én polcom pl. a jógatanárom szerint egy mandalára hasonlít.

4. Érzésekre figyelve

Mert vannak azok a könyvek, amiktől szomorúak leszünk, és azok, amik reményt keltenek, meg persze azok, amiken nevetünk, és azok, amiktől idegessé válunk és így tovább. Kitűnő gyakorlat az érzések beazonosítására, az olvasás közbeni más szintű figyelem gyakorlására is. Sajnos nem ismerek senkit személyesen, akinek így lenne elrendezve a polca, pedig de jó lenne egyet élőben megnézni!

5. Méret szerint

Nagyon rendezett, letisztult képet mutat, ha figyelünk arra, hogy pontosan azonos magasságú könyvek kerüljenek egymás mellé, és akár még a vastagságot is figyelembe tudjuk venni. A különböző méretű szekciókat érdemes valamilyen dísztárggyal vagy könyvtámasszal elválasztani, ha a polcnak épp ott nincs függőleges osztása.

Light Blue BooksBaby Blue BooksAuthentic Decorative Books image 0
Az Etsy-n színek és méret szerint is lehet könyveket rendelni… Forrás: katt a képre.

6. Téma szerint

Útikönyvek, regények, szakkönyvek, verseskötetek, szakácskönyvek stb. Ha a család közös polcot oszt meg: anya könyvei, apa könyvei, mesekönyvek. Nemcsak praktikus, hanem önmagában is garantál valamilyen esztétikai minimumot az, hogy néhány romantikus regény, egy skandináv krimi-sorozat vagy egy magyar mesekönyv több kiadása kerül egymás mellé, nem pedig össze-vissza tartjuk őket a polcokon.

7. A könyvtár-módszer

Középhaladótól felfelé, kockáknak, könyvmolyoknak, bibliofileknek. Ez csak akkor mutat jól, illetve akkor van egyáltalán értelme a beléfeccelt rengeteg munkának, ha a több száz könyvünk van. Mehetnek abc-sorrendbe a szerzők, azon belül pedig abc-sorrendbe a művek is. Egy percig sem kell gondolkodni, mit hol találunk, ez pedig a méret- és színbeli kavalkádért nyilván messzemenően kárpótol.    

Pro tipp: bármelyik módszert is választjuk, ha már rászánjuk az időt, akár a könyvállományunk ingyenes digitalizálását is elvégezhetjük egy füst alatt, pl. a magyar LinLib-bel, vagy nemzetközi oldalakon (LibraryCat, Libib, GoodReads), így aztán barátaink, ismerőseink könyvtárában is böngészhetünk, kölcsönözhetünk – a kölcsönadó pedig végre pontosan tudja majd, merre is jár éppen a becses kötete.

Kiemelt kép forrása: Homes to love.

A szocialista építészet elleni lázadás csimborasszója, avagy a “magyarmediterrán” házak – mihez kezdjünk velük?

Hogy kerül ide ez a rengeteg mediterrán ház? És mi történt velük a „szállítás” alatt, hogy ilyen formájuk lett?

Itt vannak ezek a házak. Azt mondják rájuk, mediterrán. Mindenki látott már ehhez hasonlót – vagy épp ilyenben is él -, mert az agglomeráció és a vidék képét számos helyen a Kádár-kockákon meg a hetvenes évek végétől épülő hatalmas, emeletes családi házakon kívül ezek határozzák meg.

Az előző két típust energetikai és esztétikai szempontból is évtizedek óta szidja mindenki, mint a bokrot, szóval itt az ideje, hogy ezt a típust is górcső alá vegyük. Szépek ezek a házak? Illenek ebbe az országba? Az biztos, hogy az itt mintaként hozottakban van bőven anyag, befektetett idő és munka, jó esetben precíz gépészet, becsületes kivitelezés. Otthonosak is általában. Egy ilyen ház valaki álma volt, egy család legfőbb vagyontárgya. De mégis hogy kerül ide ez a rengeteg „mediterrán” ház? És mi történt velük a „szállítás” alatt, amíg a Földközi-tenger partjáról ideértek, hogy ilyen formájuk lett? Legfőképpen: mihez kezdjünk velük most, mikor egyre inkább úgy tűnik, hogy ideájuk, divatjuk lassan a múlté, de fizikai valóságukban még jó sokáig velünk maradnak?

Minden a rendszerváltással kezdődött: az emberek szabadulni vágytak a szocializmus emberideáljától, a házgyári, előre gyártott, szögletes elemektől. A „lázadás” csúcsa az újpolgári („újgazdag”) stílus, a refeudalizálás, a reprezentációt kiszolgáló térszervezés lett; biztosan mindenki maga elé tud idézni tornyos-oszlopos-stukkós, hatalmas méretű családi házakat, melyek kastélyok babérjára törnek. Ezek a tulajdonságok azonban csak egy szűk, általában vállalkozói réteg otthonait jellemezték; sokan nem kértek ebből a stílusból, de teljesen érthető módon ők is más szervező elvre vágytak már, mint a kubus – ezt pedig annak ellentétében, a szerves természetben találták meg.

A refeudalizáció egyik mintapéldánya a vállalkozó “szippantós Schneiderék” háza a Hyppolit, a lakáj című 1999-es fimből.

A minta a vágyott, de addig sokszor elérhetetlen, mégis közeli utazások színtere, a mediterrán világ lett, csakhogy az itteni házakra sokszor olyan mennyiségben és összeállításban kerültek fel a természetet utánzó amorf alakzatok, ki- és beszögellések, oszlopok, falfülkék, hogy szinte felfalták a tradicionális kubust. A falra a kőből, ami délen gyakran a látszó építőanyag, jellemzően csak mutatóba jutott, lábazatként, ablakok köré. Ezekből a felnagyított, eltúlzott formákból, illetve a funkcionális anyag funkció nélküli átemeléséből széles körben használt sablon született. Ha pedig ezeket egy házon mind “kimaxolták”, az – ha jól emlékszem esztétika szakos tanulmányaimra – nagyjában-egészében ki is merítette a giccs definícióját.

Az már csak hab a tortán, hogy a tájidegen házak tájidegen növényzetet is hoztak magukkal, a kertépítő szakemberek rémálmát: a tuját. A hozzáértők szerint „értelmetlen” növény, madarak nem laknak benne, termése nem ehető, alig ad árnyékot, valamint tömegesen pusztulnak is; a gondot állítólag a mediterrán vidéken honos boróka-tarkadíszbogár hazai megjelenése és elterjedése okozza (lásd még: klímaváltozás).

A klasszikus mediterrán épületek szervezőelve a kubus.

Szóval adott ez a rengeteg, a Kádár-kockák sátortetejét (ami egyébként a szakemberek szerint a legkevésbé gazdaságos és legmunkaigényesebb) alacsonyabb hajlásszögben, „mediterránosan” használó, általában bézses-sárgás, esetleg terrakotta színű, díszkövekkel itt-ott borított ház. Érdekes lenne önvizsgálatot tartani, lefúrni a lelkünk mélyéig, hogy miért akarjuk ezt, ha nem mediterrán országban élünk? Miért vágyunk rá, milyen illúzióba ringat bennünket? Egyáltalán kell még nekünk ez az illúzió? Vagy lehetséges, hogy már meghaladtuk? Értem én, hogy a másik véglet, a néhány éve domináló, hideg színekkel és hatalmas üvegfelüleletekkel készülő, északi stílusú házak nem mindenkinek otthonosak, akadnak, akik puritánnak ítélik őket. De nincs semmi elfogadható észak és dél között, semmi olyan, amire vágyni lehetne?

A poszt apropóját az adta, hogy nemrég elindult az ingyenes állami tervkatalógus, amiben nemcsak újépítésű házakra kínálnak mintákat, hanem a Kádár-kockák felújítására is közzétettek 21 javaslatot. A mintatervek szerintem jó arányú, a hazai településképekbe (ahol még van ilyen egyáltalán…) passzoló házakat ajánlanak, és többféle építészeti formanyelv közül lehet válogatni. Ugyanitt található egyébként több mint 70 mintaterv újépítésű házakra is, melyek között mindenki találhat kedvére valót – és egyik sem mediterrán.

Egy mediterrán-ihletésű ház átalakulása: letisztultabb, modernebb, környezetbe illőbb lett. Forrás: Gepetto .

Az előbb-utóbb szükségessé váló felújításukra, modernizálásukra viszont még csak elvétve találni jó példát (de például itt van egy fent). Mivel nem típusházakról van szó, hiába öregszenek el egyszer, átalakításukra vonatkozó mintaterv-katalógus várhatóan nem fog készülni. Nem marad más megoldás, minthogy egyénenként megpróbáljuk elfogadni, hogy ott élünk, ahol – ez nem mindig és mindenkinek egyszerű, tudom -, és kitaláljuk, mitől tudnánk igazán jól érezni magunkat ebben a környezetben, ezekkel az adottságokkal, ilyen színű ég alatt. Ráébredni, hogy mi vagyunk itt, észak és dél között. Kemény, sőt kellemetlen munka ez az önvizsgálat, hiszen egészen mély rétegeket bolygató folyamat – de úgy hiszem, más házakat álmodnánk magunknak, ha egyszer túlesnénk rajta.

Kiemelt kép forrása: H. Szabó Sándor, Vecsés Hírek

Gyerekszoba kis büdzséből? Saját magunkon teszteltük a lehetőségeket

Egyikünk albérletben, másikunk örökölt bútorok fogságában próbálta kihozni a helyzetből, amit lehetett. De a gyerekek köszönik, jól vannak.

Izgalmas téma a gyerekszobáé, mert ha valami, ez néhány évente (érzésre: hetente) muszáj, hogy megváltozzon. Ahogy nő, fejlődik a gyerek, úgy lesz szükség bútorcserékre; pelenkázó helyett rajzasztal, rácsos ágy helyett baldachinos hercegnőkuckó kell, és naná, hogy a ruhásszekrény is kicsi már, meg persze a játékai sem férnek el! Emiatt aztán többször is előfordulnak olyan átmeneti időszakok, amik fölött úgy hunyunk szemet, mint amikor szezon közepén vesszük észre, hogy kicsit rövid már a tavaszi kabát ujja: az “erre a pár hétre még jó lesz, nem veszek újat”-jegyében próbáljuk elkerülni az elkerülhetetlent, azaz a gyerekszobafelújítást. Akasztják a hóhért-rovatunk első része következik, íme a saját gyerekeink szobái: az egyik épp most lett nagyon praktikusan kitalálva, a másik viszont ebben a bizonyos átmeneti időszakban toporog úgy legalább egy éve.

Nézzük be először Annáékhoz! A kiindulási pont az, hogy albérletben laknak, tehát elég sok bútor már adott volt, a lakásnak pedig egy hálószobája van, ott alszik a kétévesük is. Kettőnk közül Anna az elkötelezett minimalista, szóval neki alapvetés, hogy minden a lehető legvisszafogottabb, legpraktikusabb.

„Nem szerettem volna, ha elöntenek minket a játékok, mivel kicsi a lakás. A gyerekszobákra általában jellemző mintákat pedig már csak azért is kizártam, mert velünk egy szobában van a gyerek, és a felnőttek életterébe nem vihető be mondjuk egy autós tapéta.” Azért az ágy fölé elfért néhány állatfigurás kép.

A hálóban volt egy Ikeás polc, arra Annáék vettek két ajtót, oda pont befér a gyerek összes ruhácskája. Az alsó szürke kosarakban játékokat tartanak. A pelenkázót is egyszerűen oldotta meg, egy meglévő komód tetején alakította ki. “Nem lehet azzal vádolni, hogy mindenért kapásból az Ikeába rohannék, de most nagyon jól jött, hogy ezek a bútorok ilyen jól variálhatók” mondja Anna.

És ha már Ikea, illetve variálhatóság: a nem szoptatós fotelnek szánt, de ebbéli minőségében hatalmas karriert befutó Poäng fotel mellé később bekerült a gyerekverzió is. “Kellett a gyereknek is egy olvasófotel, és így legalább nem került egymás mellé kétféle.”

Végül íme a többfunkciós nappali, ahol mindenkinek van munkasarka: a felnőttek a nagy asztalnál ütik a klaviatúrát, a gyerek a dohányzóasztalnál alkot. Ezt Anna egyedileg gyártatta, mert így “stabil, az átlagosnál magasabb, hogy mellé tudjon ülni a gyerek, és még a széket is betolhatom alá.” Naná, hogy Eames-széke (koppintása) van a büdös kölkének!

Akkor most gyerünk hozzánk! Nálunk van külön (de közös) szobája a két gyereknek, és ők kapták a legnagyobbat (28 nm), illetve legnaposabbat az egész lakásból, merthogy szerintem a tér és a fény a két legnagyobb luxus, amit egy városban biztosítani lehet. Eleinte két külön ágyuk volt, de engedtem a nyomásnak, és lett egy emeletes. A kép néhány éve készült, akkor, amikor már kivettük a kicsi rácsos ágyát alulról, de az asztalos még nem rakta be az alsó ágyat. (De hol aludt addig az a szerencsétlen? A kutya sem emlékszik már rá. Szerk.megj.: közben szólt a traumatizált gyerek, hogy bizony matracon aludt egy ideig.)

Fotó: SchFoto

Most, hogy így elnézem ezt a képet, leesett, hogy innen gyakorlatilag már semmivel sem vagyok kibékülve. Az emeletes ágyat nehéz ágyazni, utálom, hogy nem tudok rendesen jóéjtpuszit adni a felül alvónak, és ha beteg, külön logisztika lenne az ápolás, de mindegy, úgyis velem alszik ilyenkor. A krétafalat ugyebár nagyon megbántam, a shaggy szőnyeget ajándékba kaptuk, de gyanakszom, hogy részben ez a felelős a fiam allergiájáért, mert olyan nehezen takarítható. Az ágy alatti falvédőt imádom egyedül a mai napig, ezt úgy varrattam játszószőnyegnek Lesznai Anna egyik meseillusztrációjából, hogy később le lehessen csatolni róla a játékokat tartó rudakat. A babzsákfotelt szintén ajándékba kaptuk, a legjobb meseolvasós ülőalkalmatosság, csaknem egy évtizede nyűvöm.

A játékokat és ruhákat sokáig ezekben a gondosan felcímkézett, kihúzható műanyag dobozokban tartottuk (van egyáltalán szülő, akinek nem volt meg ez az Ikeás szekrénysor és/vagy a Poäng fotel?:), de aztán kinőttük őket. És pont ekkor jött a hír egy rokontól, hogy ha nekem nem kell, megy a kukába a midcentury csehszlovák bútoripar büszkesége, mai napig menő slágerterméke, egy komplett Tatra ebédlőgarnitúra. Remélem mindenki megérti, hogy ezt nem hagyhattam annyiban…

…és mivel máshová nem fért, szépen a gyerekszobában landolt az egész. Gyerekkoromban kedvenc nagynénémék már csak a szekrénysort használták, az asztal és a székek a padláson teljesítettek szolgálatot, nevezetesen tartották a Lenin-összest, ami ugye nem kis feladat. A polcokon a Világirodalom remekei helyett most mesekönyvek, a vitrinben konyak helyett kisautók sorakoznak, a kétajtós szekrény pedig rengeteg játékot elnyel. De mivel múlt héten a fiam finoman jelezte, hogy szerinte nem illik a Tatra barnája a fenyőszínű ágyukhoz (kellett nekem ennyi energiát feccölni a vizuális nevelésükbe!), valószínűleg nem sokáig húzhatom a gyerekszoba komplett áttervezését. Budapest legkritikusabb kis megrendelői már hegyezik a javítószínest.

Kiemelt kép forrása: Designrulz

Hogy is tarthatnánk otthon rendet, ha azt sem tudjuk, pontosan mi az?

A jó rendetlenség és a rossz rend, avagy hogyan érezhetjük tényleg otthon magunkat ahelyett, hogy csak lakunk valahol.

„Rendet tartani? Mi sem egyszerűbb, csak tegyél vissza mindent a helyére” hangzott az intelem a családunkban, és ezzel le is volt zárva a téma, tényleg rend volt mindig – kivéve öcsém szobájában, mert ő magasról tett erre az intelemre (is). Persze az én szobámban élére volt állítva minden, a tárolódobozokon belül kisebb dobozok sorakoztak, pedig hol volt akkor még a konmarizás vagy Monica a Jóbarátokból. Egészen sokáig éltem abban a biztos tudatban, hogy kétféle ember létezik, a rendes meg a rendetlen – pontosan addig, míg el nem kezdtem tervezőként dolgozni, sok-sok lakásban megfordulni, igényeket felmérni, és azokra megoldásokat találni.

Elgondolkodtatott, miképp lehet az, hogy egy rendes családnak van rendetlen tagja (vagy fordítva) – ezek szerint a „rendesség” nem genetika vagy nevelés kérdése? És hogy lehetséges, hogy az öcsém felnőttként a saját házában – sőt, már akkor, mikor a gyermekkori házunkon belül egy másik szobába költözött – rendet tartott? Megtanulta mégis a leckét, csak időre volt szüksége? Esetleg az élethelyzete változásával „rendre kész állapot” alakult ki? És hol van a tárgyak „helye”, ahová állítólag tenni kell őket? Legfőképp miért forduk néha elő az, hogy egy általunk „rendesre” tervezett lakásban néhány évvel a beköltözés után az egyébként rendszerető tulajdonost mégis összevisszaságban veszik körbe a tárgyak?

Majd a gyerek elrakja? Megtanítható rá, de neki pszichésen még fárasztóbb a tárgyak özönét kezelni, mint egy felnőttnek.

Polcz Alaine A rend és rendetlenség című könyve a háború után íródott, amikor az emberek tömegesen kerültek megváltozott berendezkedési lehetőségek közé: „többszobás lakásokból pincelakásba, kastélyból albérletbe, nagy lakásból társbérletbe, faluról városra, tömeglakásból luxuslakásba”. A tűpontos megfigyeléseket, miniinterjúkat Polcz olyan életvezetési kalauzzá formálja, ami még most is segítségünkre lehet. Szerinte kétfajta rend létezik, a lényegi és a formai. Amikor szinte kínosan minden élére van állítva, de használhatatlan a lakás, az formai rend, „rossz rend”. A lényegi rend nem feltétlenül mutat jól, de használható, ez a „jó rendetlenség”. E kettő egyensúlya kényes, egyik sem mehet a másik kárára; ha csak formai rend van, életellenes díszlet lesz a lakás, ha csak lényegi, az rendetlenségnek tűnik. Az igazi rend tehát az, amikor kézre áll minden, de esztétikus is az elrendezés. De hogy érthejük el ezt az állapotot, és hogyan tarthatjuk fent a lehető legkevesebb munkával?

Polcz szerint „a lakást csak az tudja jól beosztani, aki tudja, hogy mit akar az életben, ismeri képességeit, helyesen méri fel a körülményeket, valóra tudja váltani terveit és célkitűzéseit.” A kötetben sorjáznak azok az interjúalanyok, akik a rendetlenséget a megváltozott lakáskörülményeikre fogják, de Polcz arra is hoz példát, milyen praktikusan és otthonosan berendezkedett az egyik, nagyon hasonló élethelyzetű és létszámú család abban a lakásban, amit az előző élhetetlennek minősített. Krízis, életmódváltás vagy átmeneti időhiány esetén könnyen felborulhat a rendstruktúra, ám a szerző nem ad felmentést: „Amikor az ember jó úton van, és meg tudja valósítani önmagát és élettervét, akkor a legrosszabb körülményekből jót is tud kicsiholni; amikor viszont zsákutcában van, rendszerint a körülményeit okolja, és mindig akadályozza valami abban, amit éppen tenni akar, vagy tennie kellene.”

Egyszóval a rendességünk fokához semmi köze sem a neveltetésünknek, sem az aktuális életterünknek – egyszerűen az adott lelkiállapotunkat tükrözi. Tervezőként szívesen feltételezem, hogy az új, szép, praktikus lakásban vagy házban a lehető legjobb lelkiállapotban élnek majd a tulajdonosok, és ehhez nekem csak le kell fektetnem a lényegi és a formai rend alapjait – aztán évek múlva a tett helyszínére visszatérve néha megállapíthatjuk, hogy valami mégis félrement. Rosszul mértük volna fel az igényeket? Annyira megváltozott volna a megrendelő élete azóta, hogy ez a tér már nem jól szolgálja?

A magyar otthonokban rendszerint kevesebb a komód, és több az akasztós, illetve polcos szekrény, melyeket nehezebb felülről pakolható dobozokkal berendezni, ez azonban senkit ne tartson vissza a konmarizástól, ha úgy érzi, az a módszer segíthet neki rendet tartani.
 

Szinte tipikus megrendelői kérésnek számít, hogy hatalmas gardróbot tervezzünk, „mert sajnos (sic!) rengeteg cuccunk van.” Ruhák, cipők, táskák, parfümök, órák, kinek mi. (Természetesen nem orvosi esetekről, kényszeres gyűjtögetőkről, patologikus halmozásról beszélek.) A gardróbot akár az élettér, tehát a nappali, a háló, vagy a konyha rovására is tágítani kell – aztán mégsem elég néhány év múlva, és joggal érezheti a lakó, hogy a tárgyak összeesküdtek ellene. Pedig csak az történik velünk, itt és most Magyarországon, ami Amerikában már évtizedek óta tart, és amire Marie Kondo a jövedelmező vállalkozását felépítette: túlfogyasztunk, az ezzel járó mentális terhek pedig természetszerűleg súlyosbodnak. Mára biztosan tudjuk, hogy a túlfogyasztás megbetegít; a pop art művészei már az ötvenes években figyelmeztették erre az amerikai társadalmat, a kétezres években pedig több olyan projekt is megvalósult, ahol a művész darabra összeszámolta, hány tárgy van a lakásában – a végeredmény rendszerint sokkoló.

Polcz szerint a „környezetünk rendezése jótékonyan hathat lelkiállapotunkra is, különösen olyankor, ha a rendetlenség kiváltója egy lelki probléma.” Szakemberre hagynám annak kifejtését, hogy a túlfogyasztás hátterében milyen lelki problémák állhatnak, de abban biztos vagyok, hogy bizonyos mértékig mindannyian érintettek vagyunk. Van néhány elkötelezetten minimalista életmódot folytató ismerősöm, akik minden pillanatban készen állnak arra, hogy NE vegyenek meg valamit, de a jellemző az, hogy elborít minket a ruhaneműk tömkelege, „mert leárazás volt”, gyerekjátékok, ugyanabból több is, „mert a nagynénjétől és a barátjától is megkapta”, három sószóró, „mert az egyiknek rossz a kialakítása, a másiknak eltört a teteje, és a harmadikat használjuk”. Mumusnak számítanak az elektromos eszközök is, ráadásul mindenhez van pótkábel, leírás, adapter, szerszám, és ezek sokszor különféle dobozokban, a lakás különböző pontjain foglalják előlünk az élet-teret. A tulajdonosok számára ez helyzet általában rendkívül nyomasztó, de hiába pakolnak, rendszereznek, ötletelnek, mégsem tudnak rendet kialakítani.

Nem az ő hibájuk, ez szimpla matek: adott négyzetméterszámon már csak az élettér kárára lehetne annyi tárolóhelyet kialakítani, amennyire újabban a túlfogyasztás miatt szükség van. Viszont senki nem akar egy raktárban élni, így aztán a holmik konkrét hely nélkül vándorolnak, „útonállnak”.

Ez így nagyon rendes. De ha belekerül még egy-két edény, garantáltan rendetlenség lesz belőle.

Adjunk magunknak helyet a tárgyaink mellett! Persze nem az a cél, hogy olyan állapotban tartsuk a lakást, amilyeneket a lakberendezési magazinokban meg a Pinteresten látunk, mert azok sterilizált helyiségek. Az enteriőrfotók ugyanis akkor mutatnak jól, ha a formai és az esztétikai rend is túlzó, az életben kínosnak ható. A tulajdonosok egy-egy befotózáskor jellemzően zavarba jönnek, mentegetőznek, („nem tudtam, hogy ennyire el kellene pakolni”), mi pedig a fotóssal vállvetve magyarázhatjuk a bizonyítványunkat, és nyugtathatjuk, hogy nem az ő rendrakási rutinjában van a hiba.

Lehangoló a felismerés, de meg kell emészteni: a mai fogyasztási tempó mellett muszáj beépíteni az életünkbe a rendszeres számvetést a tárgyainkkal, különben az életünk másból sem áll, mint a mindennapos, monoton, sziszifuszi pakolásból, még akkor is, ha egyébként formai és lényegi rend uralja az otthonunkat. Jogos a düh érzése is, ha esetleg arra ébrednénk rá, hogy nem mi hurcibálunk haza újabb és újabb tárgyakat, hanem a gyerek, a házastárs, a szülők, a barátok borítanak el minket vele. A szortírozás innentől válik csak igazán nehézzé; ilyenkor emlékeztethetjük magunkat arra, hogy azt a tárgyat, amit nem szeretünk, nem is fogjuk megszeretni soha – akkor sem, ha olyasvalakitől kaptuk, akit szeretünk. Kitartást kívánok minden egyes bátor vállalkozónak, mert arra, hogy a kíméletlen szortírozás hálás munka, sajnos csak akkor fognak ráébredni, mikor a kupacok alól egyszer csak a rég elsiratott szabad esti félórájuk, végül pedig (dobpergés!:) önmaguk bukkan elő.  

Kiemelt kép forrása: Michael Johansson norvég művész alkotása.

“Nahát, ez is hamisítvány? De mi az eredetije?” Így veszünk el a replika bútorok labirintusában

Őrült morális és esztétikai dilemma a tervezők számára, hogy ha a megrendelő nem tudja megfizetni az eredetit, ajánlhatnak-e olyan bútorokat, lámpákat, kiegészítőket, melyek lemásolják a designtörténelem egy-egy híres darabját. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a piacot már a másolatok másolatai borítják el, és ezzel hosszú távon a vevők is rosszul járnak.

Jó pár évvel ezelőtt szinte megrészegültem, mikor az egyik hazai közületi bútorkereskedő behozta a nyugodtan a világ egyik leghíresebb étkezőszékének nevezhető Eames DSW olcsó koppintását. Rögtön be is terveztem egy Airbnb-s lakásba. Aztán pár nappal később megláttam ugyanezt a bútort egy Pozsonyi úti kávézóban. Majd szembejött velem egy nagykörúti kifőzdében is. Majd a város nagyjából minden pontján. A kaput az tette be, mikor fél évvel később egy másik ügyfél örömmel mutatta, hogy mit vett a Praktikerben. „Nagyon jó formájú szék, olcsó volt, szerintem illik is a lakásba, mit gondolsz?” – kérdezte, én pedig meg sem tudtam mukkanni az Eames DSW barkácsáruházasított változata láttán. Az ügyfél nem tudta, mit vett, de racionális vásárt csinált: szerzett egy elérhető áru darabot, ami megtetszett neki, mert szép formája van. Ki hibáztathatná? Azóta eltelt jó pár év, és kérdem én, ki vesz ma még ilyen replikát? Sőt: ki veszi meg ezek után az eredetit? Kiürítettük, elhasználtuk, szétkoptattuk és a sarokba hajítottuk ezt a formát – de tulajdonképpen ki, mikor és mit csinált rosszul?

A DSW prototípusát 1948-ban tervezte Charles és Ray Eames. Egy eredeti 150 ezer forint, a hamisítvány 20 ezerért is megtalálható. A bal oldali képen (forrása: Julius Shulman photography archive) a tervező házaspár látható otthonában, előtérben a szintén általuk tervezett, ikonikus, és szintén nagyon gyakran hamisított lábtartós fotellel. Szék: katt a képre.

A szellemi tulajdon védelme jogilag egyértelmű; igenis meg kellene fizetni a tervezők munkáját, azt az erőfeszítést, mellyel hozzájárultak, hogy egy szebb, jobb és igazabb otthonban (világban) éljünk. Viszont ha sarkosan szeretnék fogalmazni, azt is mondhatnám, hogy ma már alig akad tárgy, ami ne lenne visszacsatolható egy designtörténetileg fontos darabhoz, és egyszerűen olyan mennyiségben ömlenek ránk a másolatok, hogy kevesen emlékeznek az eredetire. Továbbmegyek, és ez már nagyon meta lesz: még a másolatokról is másolatok készülnek, egy-két apró módosítással – akkor ezeket már megvehetjük lelkifurdalás nélkül?

Ezt a lámpát is agyonkoptatta a divat. Serge Mouille 1953-ban mutatta be a designt, elsőként állólámpa formájában. Az eredetvédett verzió kb. 1,6 millió forintba, a másolat tizedannyiba kerül.

Mára a retró, midcentury darabok annyira a mainstream, a táj részévé váltak, hogy egyszerűen nevetséges lenne védett mintaként gondolni rájuk. Kínától Lengyelországon át Németországig nem is így, inkább öntőformaként kezelik őket, és gyártják szorgosan a hozzájuk nagyon hasonló, alig néhány elemben eltérő bútorokat, lámpákat. A nagy bútormárkák belefáradtak a pereskedésbe, ráadásul amióta a hamisítványok gyártói a netre költöztek, fülön csípni is sokkal nehezebb őket. A szakmai szereplők közül pedig egyre többen látják úgy, hogy megérett az idő egy másfajta gondolkodáshoz vezető párbeszédre.

A Noguchi asztalt egy 1939-es ötlete továbbfejlesztéseként 1947-ben mutatta be Isamu Noguchi amerikai-japán szobrász és ipari formatervező. Az asztal ma szintén a tíz leggyakrabban hamisított designbútor közé tartozik.

Ahhoz, hogy teljes mélységében megértsük a dilemmát, a ruhaiparból hoznék egy példát. A ruhákon, táskákon stb. rendszeresen feltüntetik a tervező logóját, tehát aki Gucci táskából vagy Ralph Lauren polóból vesz hamisítványt, az azért nem elégszik meg akármilyen tetszetős, de monogram nélküli táskával, vagy egy egyszínű galléros pólóval, a ráhímzett lovaspólózó férfi nélkül, mert státuszszimbólumként használja ezeket a tárgyakat – gyakran még akkor is, ha nem feltétlenül szépek. De a bútorok világa egalitariánusabb: nincs rajtuk márkajelzés. A puszta létükkel, formájukkal, anyagukkal üzennek nekünk. Fel lehet vágni velük, de egy sokkal kisebb tömeg, konkrétan azok előtt, akiket beengedünk az otthonunkba – és közülük sem mindenki tudja majd feltétlenül, mi is az szék például, amit csodálnia kellene, míg mondjuk a Louis Vuitton logót sokan felismerik azok közül is, akik magasról tesznek a divatra. Innentől viszont a bútorhamisítványok létjogosultsága nem olyan egyszerűen megítélhető, mint a ruhák, táskák esetében. Nem volna az elitizmus csúcsa kizárni az emberek többségét a szép formájú tárgyak világából? Csak annak lehet jó ízlése, aki anyagilag megengedheti magának? Ráadásul így azt is figyelmen kívül hagynánk, hogy nem mindig van szükség örökélet-garanciás darabokra, pld. mert albérletbe vásárolunk.

A Tolix széket 1934-ben mutatta be Xavier Pauchard. A cég a kétezres évek elején nagyon rossz anyagi helyzetbe került, de néhány év múlva az ipari stílus térhódításának köszönhetően nagyjából a világ minden második bisztrójába ilyen szék (vagyis inkább a replikája) került. Ezen a képen egy autentikusabb környezetben látható a bútor.

Az is kérdés, egyáltalán megrövíti-e anyagilag az eredeti termék gyártóját, ha valaki hamisítványt vesz, hiszen ő vélhetően soha nem fog annyi pénzt kiadni egy bútorra, mint amennyibe az eredetvédett kerül. Itt is van pro és kontra érv, de talán ez a kettő végül kioltja egymást. Az egyik, hogy nem értelmezhetjük-e úgy a replikát, mint trendsettert, ingyenreklámot? Azáltal, hogy valaki bemutatja az otthonában/éttermében, milyen szép formájú tárggyal rukkolt elő az adott tervező, lehet, hogy mást az eredeti megvásárlására ösztönöz – olyasvalakit, akinek addig fogalma sem volt az adott designtárgy létezéséről. Viszont biztosan tudom, hogy akadnak, akiket visszatart az eredeti megvásárlásától, ha az adott tárgy túl divatossá vált; társadalmi rétegének elkülönülési vágya miatt egyrészt derogál megvenni, ami már mindenki számára elérhető valamilyen formában, másrészt fél, hogy a befektetése elértéktelenedik a másolatok tömegében. Visszakanyarodva a DSW szék példájához: sokért nem adnám, ha megkérdezhetnénk az Eames-házaspárt, mit szólnak a termékük sorsához? Ez volt ugyanis a világ első sorozatgyártott műanyag széke, tömegeknek tervezték. Az lenne a DSW történetében az egyetlen furcsa mozzanat, hogy valamikor egyáltalán az elit tárgyaihoz sorolódott?

Poul Henningsen 1958-as articsóka lámpájából (bal oldalon) a legkisebb is 8.000 euró. Az IKEA 5.990 forintos, második évtizede futó sikerterméke a jobb oldalon látható Knappa lámpa.

A bennem élő kisördög pedig még azt is kérdezteti tisztelettel, vajon az etikus, hiteles dizájn és a csúcskategóriás bútormárkák közé tett egyenlőségjel valóban előreviszi az ipart? Vagy csak a rendszer velejárója, hogy a nagy gyártók kapuőrként pozícionálják magukat a formatervezés világában? Vegyük például Amerika esetét, ahol 2012 után a csúcskategóriás bútorcégeknek a vámőrség segítségével lehetőségük nyílt az elsősorban Kínából érkező replikaszállítmányokat megállítani. Nem sok idő kellett hozzá, hogy felmerüljön a kérdés: ha nem Kína, akkor ki látja el az amerikai háztartások hatalmas bútorigényét? Hamar fakadnak új források, például a lengyelek is ontják az amerikai piacra az eredetit (többek között Arne Jacobsen Egg székét, melyet hivatalosan is Lengyelországban gyártanak, lásd erről a posztot itt), és a másolatok másolatait is.

Egy másik ikonikus Poul Henningsen-lámpa, a PH 5. 1958-as születés óta tulajdonképpen folyamatosan másolják. Forrás: katt a képre.

Amiről teljesen egyértelműen kimondható, hogy káros gyakorlat, az a kortárs alkotók szellemi tulajdonának ellopása. A függetlenül dolgozó vagy kisebb cégekbe tömörülő dizájnerek munkáinak koppintását nem lehet azzal mentegetni, hogy egy a vizuális kultúrába már mélyen beépült elemet tesznek elérhetővé széles rétegek számára. Nem, itt friss, ropogós, a világot épp most megváltani készülő tárgyak ellopásáról van szó, akár magyar tervezők munkájáról, melyért gond nélkül lehajolnak a replikagyártók a világ másik felén is. Bukkantam már az Alibabán egyedi magyar lámpa másolatára, még a tárgyfotókat is a cég honlapjáról emelték át. A fő gond az, hogy mivel ezeknek a daraboknak még nem volt idejük mainstreammé válni, nehezebb megkülönböztetni a hamisítványt a valóditól, és egy gyatra replika ront az alkotó jóhírén. Akadnak persze olyan tervezők, akik ezen (és az anyagiakon) túllépve kifejezetten hízelgőnek tartják, hogy alkotásukról koppintások készülnek.

A Shell fotelt 1963-ban tervezte Hans J. Wegner. Kis túlzással nincs magára valamit is adó hotellobby vagy éttermi lounge, ahova ne tennék be a replikáját.

Arra is lehet egyenest választ adni, hogy elvárhatjuk-e a fogyasztótól, hogy minden vásárlás előtt megcsinálja a házi feladatát, magyarul kikutassa, vajon replikát vásárol-e. Bár azt tartja a mondás (és a jog), hogy a nemtudás nem mentesít a felelősség alól, látok különbséget aközött, hogy valaki szándékosan hamisítványt keres, vagy öntudatlanul, a retinájába égett számtalan, de soha nem nevesített dizájntárgy képével valami olyasmit szeretne vásárolni, aminek szép formája van, megfizethető, valamint öt perce van a vásárlásra, és sem ideje, sem energiája a hétvégi áruházi őrületben designtörténeti kutatásokba bocsátkozni. De azért elgondolkodtató, hogy míg manapság kiemelten fontos lett, honnan, akár konkrétan melyik farmról származik a kávénk vagy a sörünk, addig a hosszú éveken át használt bútoraink eredete kapcsán már nem vagyunk ennyire szőrszálhasogatóak.

Wegner másik nagy designklasszikusa, az agyonreplikázott Wishbone szék. Az 1947-es designt a kínai Ming-dinasztia finom formái inspirálták. A kétezres években fordult a kocka, Kína “inspirálódott” a székből. Forrás: katt a képre.

Ha ilyen bonyolult a képlet, mit tegyünk? Amennyiben van rá keretünk, vegyünk eredetit, és vegyünk kortárs darabokat, melyekkel élő tervezőket segítünk, már csak azért is, mert az ő tárgyaik igazi értéknek számítanak majd a gyerekeink, unokáink szemében. Gondoljunk csak bele, mi hogy örülünk egy akár harmadrangú minőséget, dizájnt képviselő darabnak is, ami mondjuk a nagyszülők otthonából kerül elő: nemcsak anyagi, szellemi örökségnek is tekintjük („azért volt ízlése a nagyfaternak!”), olyan emléknek, melyen keresztül kapcsolódhatunk hozzájuk és a korukhoz. Ha nincs erre keret, érdemes (amennyire energiánk, lehetőségeink engedik) a tárgyak mögé nézni, keresni bennük a tulajdonságot, mely azt ígéri nekünk, hogy hosszú távon is jó szolgálatot tesz. Legfőképpen pedig ne vegyük meg mindig az első utunkba kerülő darabot, mert abba más is éppolyan könnyen belebotlik, és egyre gyorsabban érjük el azt a kritikus tömeget, amikor az adott tárgy kiürül, elértéktelenedik – biztosan jóval hamarabb, mint ahogy nekünk újra pénzünk lesz az otthonunkat átrendezni.

Kiemelt kép forrása itt.

 

„Most komolyan megint/még mindig ez a divat?” Krétafal, feliratos párna és társaik, soha ne gyertek vissza!

Aki már elég ideje él, újra meg újra szembesülhet vele, hogy még a legkreatívabb tervezők is merítenek a korábbi divatirányzatokból. Arra persze figyelnek, hogy a fiataloknak (tehát a divatra legfogékonyabb vásárlóközönségnek) ne legyenek tényleges emlékei róla. Így lesem például én, a nyolcvanas évek szülötte szent borzadállyal a répanadrágokat, ormótlan neonszínű kabátokat és patacipőket, melyek újra hódítanak a huszonévesek körében, amit nem lehet mással indokolni, minthogy ez számukra újdonság. Ugyanez a helyzet a lakberendezési trendekkel is: nem mindet érdemes vakon követni, vagy azért, mert utánérzésként, epigonként egyszerűen nem működnek, vagy mert annak ellenére akarják őket letolni a torkunkon, hogy egyszer már csúnyán leszerepeltek. És persze akadnak olyan újszülött trendek is, melyeket a saját bőrünkön kellett letesztelni – reméljük, legalább az utókor hálás lesz érte.

A lakberendezési divat éppúgy szociális mechanizmus, mint a ruhadivat: sikerrel kombinálja a szabadság és a kötöttség ellentétes tendenciáit, hiszen bár kötöttséget jelent a divatos tárgyak használata, az adott pillanatban mégis több szabadságot adnak, mint a korábbi stílusok vagy az adott társadalmi norma szerinti berendezési tárgyak. És mindenki erre vágyik: hogy otthon olyan szabadon éljen, ahogy kint a világban nem lehetséges. Így aztán nagyon fontos megérteni, mit és miért akarnak ránk sózni a gyártók, tervezők, mi és miért lesz trend, hogy aztán nyugodtan elengedjünk maguk mellett az adott divathullámot – hiszen ez a mi szabadságunk igazi fokmérője. Szubjektív gyűjtés következik, én ezeknek a trendeknek nem dőlök be (többet).

FELIRATOS TÁRGYAK

Őszintén nem értem, miért jó az, ha egy párnán a home felirat szerepel – nem lenne tényleg otthonosabb egy szép szín vagy klassz minta rajta? Miért tesszük ki a falra a live, laugh, love feliratot, ha pont ezek a dolgok viszonylag ritkán mennek parancsszóra? Nem gondolkodtatna el és szórakoztatna jobban egy ütős fotó vagy festmény, mint ez az ürességtől kongó, erőtlen felszólítás a tartalmas életre? És miért kerül a gyerek neve a kiságy fölé a falra, ha jó esetben azért emlékeztető nélkül is az eszünkbe jut? Rossz napok mindig lesznek, és bocsánatos bűn, ha a kutyáé előbb ugrik be, szóval jó lenne túllépni ezen a trenden. Arról nem is beszélve, hogy a gyereket is jobban fejleszti, ha mondjuk egy szép kép függ az ágyacskája felett.

Az ún. inspirációs idézetek engem legtöbbször semmi másra nem inspirálnak, minthogy kiradírozzam őket. Minden szempontból jobb választás lehet pl. egy magyar tervező párnája, a képen a LaMoppe egyik darabja látható. Forrás: katt a képre.

KRÉTAFAL

Röviden: aki jót akar magának, nem csinál ilyet. Ez egy olyan csapda, amibe önként és dalolva sétáltam bele a tízes évek elején, és egyetlen mentségem, hogy csak magamon kísérletezem. Az ún. chalkboard-falat – melyből rögtön kettőt is készítettem, a gyerekszobába és a konyhába – uszkve két hét alatt bántam meg nagyon, egyrészt mert rettenetesen idő- és munkaigényes szépen letakarítani (nekem tapétás és festékes is van, egyformán hálátlanok), de muszáj, mert maszatosan-foltosan tényleg semmit nem tesz hozzá a lakás szépségéhez. Ráadásul illene újra és újra feliratokkal díszíteni, de azokat ki kell találni, meg kell tervezni, esetleg még sablont is kell nyomtatni-vágni hozzájuk, és csak aztán jön a rajzolás maga, ami szintén nem két perc. Bár annyi józan eszem volt, hogy a Pinterest-képeken látható (szerintem valójában nem is létező) aranyanyákkal ellentétben nem a bevásárlólistát vagy a napi menüt terveztem minden hajnalban, a még alvó család mellett felírni rájuk, de nagyobb időintervallumban sem találtam meg soha azt a néhány órát, amit ne tudtam volna valami sokkal értelmesebb tevékenységgel tölteni. A gyerekek pedig, bár addig minden krétafalat kitörő örömmel fogadtak, a sajátjukat messzire elkerülték, persze ha én néha rászántam magam, hogy a konyhában alkossak, rögtön hozták a kis krétáikat, hogy „segítsenek”… A falakra kép való, nem irkafirka. Soha többet krétafalat.

Bal oldalon a krétafalak realitása: maszatos, foltos tábla, néhány kósza gyerekrajz, és egy hasznos emlékeztető anyának/apának arról, hogy milyen szobában van épp, és hogy is hívják a benne játszó gyereket. Ennek a konyhának a tulajdonosa legalább figyelmezteti magát a rendszeres folyadékbevitel fontosságára, de egy falra írt bevásárlólistával mégis mit lehet kezdeni? Kép forrása itt és itt.

MŰSZŐRME BÁRMI

Nászajándékba kaptunk az egyik rokontól egy igazi báránybőr szőnyeget, nagyon szép és puha volt – viszont az erőteljes szagát még évek múltán is lehetett érezni. Nem tartott ugyan örökké, de a szaggal együtt sajnos a formája, selymessége is elillant. Nem állítanám, hogy önként vennék ilyet, hacsak nem egy vidéki házba, rusztikus szállásra, ahol tényleg van létjogosultsága. A műanyag verziót meg minek? Ahogy a shaggy szőnyegeket, ezeket sem túl egyszerű tisztán tartani, és csak egy újabb darab poliészter kerül velük a lakásba. A szőr egyébként a hetvenes-nyolcvanas évek trendje volt, biztosan sokan emlékeznek arra, hogy akár még a vécédeszkára is ilyen borítás került, ugyanis akkora biztonságérzetet adott az embereknek a számos frissen felfedezett antibiotikum, hogy teljesen háttérbe szorult a könnyű tisztíthatóság szempontja. Fogjuk a koronavírusra, vagy felőlem bármire, de ennek a trendnek már kicsengettek.

Tényleg annyira jó érzés volna poliészterbe ülni? Jobb oldalon igazi szőr, értelmezhető helyen. Kép forrása itt és itt.

VALÓDI ÉS MŰ TAXIDERMIA

Hacsak nem egy vidéki kastély vagy vadászház a helyszín, felejtős ez a divat is. Preparált állatokra nem reprezentatív felmérésem szerint ugyan kevesen vágynak, de a másik megoldás, tehát a porcelánból, papírból vagy plüssből készült trófeák még mindig népszerűek. Elképzelni sem tudom, mi lehetett annak a gyártónak a fejében, aki elsőként rukkolt elő ilyesmivel, de hatalmas pofont kevert le a jó ízlésnek, és az egész egy rossz viccnek tűnik az állatok, az állatvédők és vélhetően a vadásztársadalom szemszögéből is. A témának az elmúlt nagyjól 15 évben számos olyan erőteljes, művészi megfogalmazása született (Damien Hirst, Maurizio Cattelan, Ghyslain Bertholon stb.), hogy szerintem aki csak egyszer is lát ilyet, át fogja értelmezni a trófeákhoz való viszonyát.

A gyártók szerint nemcsak gyerekszobába, hanem nappaliba is bátran betehetjük az ilyen trófeákat. Jobb oldalon Ghyslaine Bertholon műve, na ez a bátor. Képek forrása itt és itt.

IPARI STÍLUS NYAKLÓ NÉLKÜL

Nagyon menő ez a loft-trend, kár, hogy nálunk már giccs formájában jött világra, egyszerűen azért, mert nagyon kevesen vállalják be, hogy tényleg egy lepukkant, elhagyatott gyártelep egyik épületében rendezzék be az otthonukat, és küszködjenek a fűtésével, műszaki felújításával. Egy 19. századi francia művész, egy a negyvenes években alkotó bostoni festő vagy a hetvenes évek illegális New York-i házfoglalói valószínűleg nem hinnének a szemüknek, ha egy mai magyar „loftot” mutatnánk nekik. Ezek alatt ugyanis elsősorban újépítésűeket kell érteni, és semmi közük a lofthoz a nagy belmagasságon kívül, amit többnyire csak Tesco gazdaságos kiszerelésben, a nappalira korlátozva alakítottak ki, míg a galériába helyezett hálókban sokszor elégnek ítélték a kb. 240 cm-es belmagasságot. A bútorok, kiegészítők viszont a maguk nyers, indusztriális valóságában kerültek ki a piacra és váltak annyira népszerűvé, hogy családi házaktól a paneleken át a polgári bérházakig bárhol felbukkannak. Szó nincs arról, hogy ne vegyünk ilyen jellegű darabokat, például akár lakótelepen is remekül mutathat néhány, ha mondjuk a lakás egyik falát szépen visszabontjuk a betonpanelig, tehát valamilyen kontextusba helyezzük az adott tárgyat. De egy teljes belső teret nem érdemes erre a tematikára bazírozni úgy, hogy a helyszín nem autentikus.

Ha nincs a belmagasság és nagy ablakfelületek, nagyon elcsúszhatnak az arányok, lásd pl. az üveg tolóajtót a kép bal oldalán. Igazi loft hangulatot nem lehet bárhol létrehozni, ebben a New York-i régi épületben persze sikerült. Képek forrása itt és itt.

RUSZTIKUS ROMANTIKA „CSAKAZÉRTIS”

A fenti történet, csak másik stílussal. A rusztikus, vintage, shabby chic bútorok nem véletlenül népszerűek: barátságosak, olcsóbb vagy örökölt régi darabokból is megoldhatjuk egy kis krétafesték és kreativitás segítségével, és sokféle, elérhető árú kiegészítőt vásárolhatunk hozzá. A hangsúly megint a mennyiségen és a megfelelő helyszínen van: nagyon furán tud mutatni egy rózsás-csipketerítős, antikolt festéssel borított lakás a betonrengetegben. Aki ilyesmire vágyik és őszintén végiggondolja, honnan ered ez a késztetése, lehetőségei függvényében előbb-utóbb legalább az agglomerációig ki fog költözni.  

Bal oldalon egy városi, újabb építésű családi ház, jobb oldalon meg az igazi romantika. A régi cottage maga adja a hangulatot, gyakorlatilag nincs szükség ahhoz bútorokra, kiegészítőkre, hogy érezzük a stílust. Képek forrása itt és itt.

FA, FA, FA

A XIX. századig a belső terek fával borítása szigetelési szempontból volt fontos, és aki valamit is adott magára, még a fürdőszobát is lepanelezte, padlótól plafonig. Érthetetlen, hogy a nyolcvanas évek lambéria-trendjével miért büntettek minket, de legalább mindenki retinájába bevésődött, hogy a falak fával borításánál nagyon kell figyelni arra, hova és milyen stílusban alkalmazzuk. Ráadásul a rönkházakat leszámítva teljesen agyoncsap egy életteret, ha tokától bokáig minden fa, és nincs az a tervező, aki szépen össze tudna hozni két-háromnál több árnyalatot. Mivel a költséghatékonyság miatt sokszor a bútorok és/vagy a padló is laminált, komplett lakások válnak egy belülről műanyaggal kibélelt dobozzá. A természetes anyagok használata nagyon jó dolog, csakhogy létezik a fán kívül más is: kombináljuk kővel, fémmel vagy üveggel, és élni kezd tőlük a helyiség.

A baloldali tér pl. más színű konyhával jobban mutatna, nem sikerült szépen összehozni a különböző árnyalatú fákat. A jobb oldali képen patikamérleggel készült tökéletes faárnyalat-párosítások. Képek forrása itt és itt.

KŐ, KŐ, KŐ

Ugyanaz a probléma, csak az anyag más.  Az ókori Mediterráneumban egészségügyi szempontból nagyon jó szolgálatot tettek a lekövezett, tisztítható belső terek, és a huszadik században is a spanyolnátha-, illetve a TBC-járvány nyomán terjedtek el a szanatóriumi tisztaságot sugárzó falfelületek, mosható csempék. Az egykor takaríthatatlan burkolatokkal készült fürdőszobák és konyhák szinte laboratóriumi jelleget nyertek. A kövezés túlburjánzását viszont még a higiénia sem indokolja, ráadásul manapság már nem is feltétlenül valódi kövekkel, hanem kompozitokkal burkolnak olyan helyiségeket, melyeket ugyan nem mauzóleumnak szánnak, mégis úgy néznek ki.   

Mauzóleum vs. kellemes árnyalatú, pont jól adagolt mennyiségű kövek más természetes anyagokkal vegyítve. Képek forrása itt és itt.

SZÍNEK MELLŐZÉSE

Még mindig hatalmas divat és sokak álma a bézs színekre komponált enteriőr, vagy másik változatban a szürke árnyalatainak variálása, túltolása. Ahogy a nyolcvanas években a kül- és beltéren használt sötétbarnát megunta és azóta is a pokolba kívánja a nép (harminc éve nagyjából semmit nem gyártanak vagy terveznek ebben az árnyalatban), úgy fog leesni a szemekről egy szép napon a „szürkehályog”. Megint csak nem arról van szó, hogy ne használjuk ezeket a színeket: nagyon elegáns lehet egy neutrális enteriőr (jellemzően azért feketével súlyozzák), és kevés hasznosabb szín létezik a szürkénél mondjuk egy kanapé esetében. De ne hangoljunk mindent ezekre az árnyalatokra, se nem barátságos, se nem időtálló.

Bal oldalon egy depresszív megoldás, jobb oldalon egy kifinomult gyártói elképzelés a Poliformtól. Képek forrása itt és itt.

NEON

A színválasztás, főleg az erőteljes színeké, nagyon bonyolult kérdés, megér egy külön posztot. Itt elsősorban a neonszínek használatát emelném ki, ami a nyolcvanasévek-mánia miatt most újra nagyon trendi, de csak azoknak ajánlom, akik nemcsak őstehetségek a színkomponálásban, hanem tényleg együtt is tudnak élni ezekkel az árnyalatokkal. Szavak helyett beszéljenek a képek, íme egy rossz és egy jó példa a neon alkalmazására.  A trend másik, és sajnos jó régóta velünk élő változata a neonszínekre váltó világítás, mely a legbarátságosabb otthont is képes egy csapásra ócska lebujjá változtatni.

A bal oldali képen gyakorlatilag minden félrement, ami félremehetett: arányok, színek, formák… A jobb oldalin a neonszínek kreatív, jópofa alkalmazása látható – és talán az is kivehető, hogy azért ez nem mindenkinek való. Képek forrása itt és itt.

A kiemelt kép Sebastian ErraZuriz alkotása.

A nagy konyhapult-kihívás – miért is olyan nehéz választani?

Az elmúlt évek technológiai újításai csak még bonyolultabbá tették az amúgy sem egyszerű döntést.

A gasztrohullám, a nappalival egybenyitott konyhák és az elmúlt években piacra dobott technológiai újítások miatt az egyik legfogasabb kérdés egy élettér tervezésénél a konyhai munkapult lett. Annyi megoldás kínálkozik, hogy vásárló legyen a talpán, aki nem veszti el a fonalat a kompozit pultoknál, majd legyint rá az egészre, hogy „legyen megint laminált!”. Pedig érdemes alaposan utánajárni, mert már gyakorlatilag „személyre szabható” a munkapult, és egy jó döntéssel akár végleg letudhatjuk a témát.

Az már rég nem elég, ha egy pult praktikus; esztétikusnak, amerikai konyhák esetében pedig a nappaliba illőnek, az ottani felületekkel harmonizálónak is kell lennie. (Egyébként mintha az amerikai konyha egyre inkább kimenne a divatból; hogy ennek a profibb, szeparáltabb, vagy akár fotózásra is alkalmas konyhákat igénylő főzések, vagy az edénycsörgés miatt a tévét rosszul halló férjek tömege az oka, már más kérdés.) A következőben szigorúan csak anyagárakkal számolva az olcsóbb típusoktól haladunk a drágák felé, az előnyök és hátrányok kivesézésével.

KISMÉRETŰ HIDEGBRUKOLAT

Avagy a csempézett konyhapult. Régebben, amikor még nem állt rendelkezésünkre ennyiféle szín, minta és felület, kreatívkodásra adott alkalmat, hogy tetszőleges hidegburkolatot rögzítettek forgácslapra, majd kifugázták. A hetvenes, nyolcvanas években nagy divat volt, aztán főleg vidéki, vintage konyhákban jutott helye ilyesminek. Néhány éve viszont a retródivat, a color blocking meg az ipari trendek átmentették ezt a megoldást a modern életterekbe – de szigorúan csak letisztult stílusban.

Előny: szín-, minta- és formagazdagság, hő- és vegyszerálló (az adott hidegburkolat paramétereitől függően)

Hátrány: tisztántartása a fuga miatt bonyolultabb (érdemes sötétebb színű fugát alkalmazni), jól meg kell válogatni, milyen stílusú enteriőrbe kerüljön

Ár: a legolcsóbb hidegburkolatok négyzetmétere 1.500 forintnál kezdődik

Forrás: Lakberendezés Trendmagazin

LAMINÁLT

A legnépszerűbb típus az olcsóbb kategóriából, mely elsősorban annak köszönhető, hogy nagyon széles szín- és mintaválasztékban kapható. Ismertebb márkák az Egger (az asztalosok általában ilyen mintakönyvvel érkeznek), a Lechner, és persze az Ikeának is vannak laminált lapjai. Bizonyos szintig hőálló (persze ne hagyjunk rajta forró edényt sokáig), foltok sem nagyon maradnak rajta. Hátránya a karcosodás mellett az, hogy látszanak az illesztések, jellemzően ott is adja meg magát először az anyag, ami rendszerint kisebb darabokban pattan le.

Előny: széles szín- és mintaválaszték, könnyen takarítható, minimálisan hőálló, olcsó

Hátrány: illesztések látszanak, művi hatása van még a legszebb lapoknak is, használattól függően 5-10 év múlva cserére szorulhat

Ár: 5.000 forint/négyzetmétertől

Forrás: Lechner

BETONFESTÉS

A betonfestés tkp. egy méretre vágott MDF-lapra felglettelt és megcsiszolt impregnált mikrocement-bevonat. A burkolat felhordása előtt vízzáró réteget kap a felület, így még akkor sem kell tartanunk a fafelület szétázásától, ha például nem vízálló MDF-lapot használunk, hanem mondjuk rétegelt lemezt vagy bútorlapot. A betonhatás szinte ugyanolyan, mint az öntött betonpultnál, a kopásállósága, a vegyszerállósága is egyező, viszont kisebb a súlya.  

Előny: vagány design, nincsenek illesztések, a valódi betonpulthoz képest sokkal könnyebb, sav- és lúgálló

Hátrány: a felület „érhet” kissé, de ez nem mindenki számára hátrány

Ár: 15-30.000 forint/folyómétertől

Forrás: ArtiumDesign

TÖMÖRFA

Sokat vállal az, aki tömörfát munkalapnak használ. Nagyon kényes (pl. borfoltok, késnyomok látszódnak), passzolnia kell minden más fával, amit az ingatlanban használunk, nem hőálló, rendszeresen (minimum évente) kezelést igényel. A Pinterest-en csodásan mutat, de azt ugye mindenki tudja, hogy amit ott lát, annak a fele sem igaz (használhatatlan, photoshopolt, műszakilag megoldhatatlan, nem praktikus stb.) Áthidaló megoldás lehet, ha például nem a konyhai alsószekrény tetejére, hanem csak a konyhaszigetre kerül tömörfa munkalap – a hatást elérjük, és a maszatolósabb konyhai ügyeket is lesz hol intézni.

Előny: felújítható, meleg és természetes hatás

Hátrány: nagyon kényes, minden meglátszódik rajta (foltok, karcok), nem hőálló, rendszeres felújítást igényel (évente), passzolnia kell minden más fával

Ár: 25.000 forint/folyómétertől

Forrás: vtwonen

TERMÉSZETES KÖVEK

1. MÉSZKŐ ÉS MÁRVÁNY

Azért veszem őket egy kalap alá, mert bár nagyon szép kövek, egyik sem kifejezetten munkapultnak alkalmas. Mindkettő puha, porózus, mattuló; nem hőállóak, a karc és nagyjából minden más is meglátszik rajtuk, még akkor is, ha impregnáljuk (egyébként ezt fél évente érdemes megismételni, de az ún. márványpatina ennek ellenére is kialakul).  Tisztításukhoz külön szer ajánlott. A nedvességet viszont jól viselik, tehát fürdőszobai burkolatként abszolút használhatóak, mintájuk, erezetük finom rajzolatú, színük időtlen.

Előny: Esztétikus, vízálló.

Hátrány: Mattul, karcosodik, foltosodik, nem hőálló.

Ár: 20-50.000 Ft/négyzetméter

Forrás: eyeswoon

2. GRÁNIT

A klasszikus munkapult, Amerikában például a mai napig növeli egy ház értékét, ha ilyen van beépítve. Örök darab, hőálló, karcálló, viszont meleg szappanos vízzel érdemes minden használat után áttörölni, hogy tartsa a fényét. Szemcsés mintázata, fényes felülete és színei viszont megosztóak, ritka, hogy ma valaki ilyen design mellett tegye le a voksát. Viszont leírni sem érdemes teljesen ezt az ellenálló darabot; a retróhullám farvizén most mintha épp megint kezdene divatossá válni, lásd a lenti svéd megoldást, ahol a „nyolcvanasévekbarna”, de nagyon letisztult vonalú korpuszon vizuálisan tökéletes megállja a helyét a gránit.

Előny: Vágás-, hő- és karcálló.

Hátrány: Megosztó színek, minták és fényesség.

Ár: 20-80.000 forint/nm

Forrás: Nordiska Kök

KŐPORCELÁN

Ezek az extra nagy méretű kerámialapok kitűnő választásnak bizonyulnak: nemcsak szépek, valamint imponáló szín- és mintagazdagságban érhetőek el, hanem technikailag is sokat tudnak. Többféle vastagságban kaphatók, a 3,5 mm vastag hordozóra ragasztva működhet pultként, de még szerencsésebb választás a 7 mm-es verzió – ez is nagyon elegáns, vékony. Többféle márka is elérhető, pl. a Kerlite, a Magnum vagy a Laminam. Mivel ezek a lapok hatalmas, 3×1 méteres táblákban érkeznek, ún. kalodadíjat kell fizetni a különleges csomagolásért, kb. 50 eurót. Sajnos az illesztés (mondjuk egy L-alakú, vagy egy extra hosszú pultnál) valamennyire látszódni fog, 1 mm-es, kiszilózott részen.

Előny: Sav-, hő-, UV- és karcálló, kemény felület, jól tisztítható, higiénikus, elegáns, természetes, újrahasznosítható, 3 méter hosszig nincs illesztés, szép minták és színek (a márványtól a rozsdáig bármi).

Hátrány: Illesztés valamennyire látszódni fog.

Ár: Színtől, vastagságtól függően 25-90.000 forint/négyzetméter (de egy táblát meg kell venni), plusz kalodadíj.

Forrás: FRAME

ROZSDAMENTES ACÉL

Nagyon higiénikus, könnyen tisztítható, viszont inkább közületi projektekben alkalmazzák. Karcosodik, és ettől nagyon hamar leharcoltnak tűnhet a konyha. Viszont ahogy a lenti kép is mutatja, ebből is lehet nagyon gusztusos és otthonos tereket alkotni, pl. ugyanazzal a trükkel, amit a tömörfánál is bevethetünk, hogy más anyagú pulttal párosítjuk.

Előny: Higiénikus, könnyen tisztítható.

Hátrány: Karcosodik, rideg hatású.

Ár: 40.000 forint/négyzetméter

Forrás: Roundhouse

ÜVEG

Az üvegpultok edzett üvegből készülhetnek a RAL-színskála bármely színéből választva. Könnyen tisztíthatóak, hő-, ütés, és törésállók, viszont karcosodnak, és nagyjából ugyanolyan gyorsan leharcoltnak tűnhetnek, mint egy rozsdamentes pult.  

Előny: Elegáns, vékony, szép fényű felület, csodálatos színekben.

Hátrány: A karcosodás miatt nagyon kell rá vigyázni, mert pont az eleganciáját veszti el egy „szétkaszabolt” pult.

Ár: 40.000 forint/négyzetméter

Forrás: Lechner

BETON

Bár ismerek olyan betonost, aki már 15 éve is gyártott ebből az anyagból munkapultot, trendivé csak az utóbbi néhány évben vált. Ha valaki beleszeret a dizájnba, érdemes tudatosítania magában, hogy tényleg betont kap; ez a felület sosem lesz annyira makulátlan, mint mondjuk egy kőporcelán munkapult. Használat közben „érik” a felület, az impregnálás ellenére is nyomot hagy rajta mondjuk egy húsklopfolás vagy a vörösboros pohár talpa. Aki viszont kedveli az „élő”, bohém felületeket, bátran bevállalhatja.

Előny: Vagány design, nincsenek illesztések, házilag is felújítható.

Hátrány: Porózus, nedvszívó, nagy a súlya (szekrénykorpusz, padlózat teherbírását ellenőrizni érdemes), évente érdemes impregnálni (kenéssel, száradással, visszapakolással ez egy napos művelet).

Ár: 50-150.000 forint/négyzetméter

Forrás: Homes to love

AKRIL

Nem mai találmány a Corian, hiszen a DuPont 1967-ben mutatta be a harmadrészt akrilgyantából, kétharmadrészt természetes ásványi anyagból álló, hőre lágyuló bármilyen végtermékké formálható kompozitot. A lenti konyhasziget jól illusztrálja, milyen fantáziadús termékeket lehet belőle létrehozni. Hátránya, hogy karcosodik, és a hővel szemben sem túl ellenálló. Vegyi anyagokkal szemben viszont igen, nem porózus, nincsenek illesztések, könnyen felújítható. Átlagos tisztítószerekkel vagy súrolóeszközökkel tisztán lehet tartani, és akár a cigaretta okozta égések is eltávolíthatók az anyag teljes cseréje nélkül. A mosogatótál pedig készülhet a pult anyagából a lappal egybeépítve. Érdemes a Corian saját lap.hu oldaláról választani a minősített feldolgozót. A Corianon kívül más márkák is gyártanak már akrilpultot, pld. a Hi-MACS, az Avonite, a Wilsonart vagy a Kerrock.

Előny: Vegyszerálló, könnyen felújítható, nincsnek illesztések, nem porózus.

Hátrány: Karcosodik, nem teljesen hőálló.

Ár: Nehéz konkrét négyzetméterárat írni, mivel az akrilpultok esetén a feldolgozók az adott munkapult márkája, formája, mérete, színe és a feldolgozás munkaigénye alapján adnak árat, de kb. 40-180.000 forint/négyzetméter között lehet kalkulálni.

Forrás: Casf

KVARC-KOMPOZITOK, PORCELÁN-KERÁMIÁK

Ezek a munkalapok a Földön található egyik legkeményebb anyagból, természetes kvarcból készülnek. A kvarchoz polimergyantát (Silestone), vagy tükör- és üveggranulátumot is (Technistone) kevernek. A kvarc-kompozitok pultok altípusai a porcelán-kerámia pultok (Dekton és Neolith); ezek készítésekor porcelánnal vegyítik a kvarcot és az üveget egy különleges eljárással: az összetevőket olyan magas hőmérsékleten és nyomáson préselik, mely a természetben évezredek alatt bekövetkező szerkezeti átalakulással egyenértékű.

Egy kvarc-kompozit pult gyakorlatilag mindennek ellenáll, a rendszeres UV-sugárzás sem fakítja, és a gyerek filctollnyomai, de még a rozsda is letörlhetők róla. Nem porózusak, nem színeződnek el, hő- és vegyszerállók, antibakteriálisak, nem karcolódnak. A Silestone, a Technistone és a Dekton 3,2 m-es, a Neolith pedig akár 3,6 méteres táblákban is kapható, így ilyen hosszig illesztések sincsenek, de ha ennél nagyobb konyhapultra lenne szükség, a köves nagyon szépen össze tudja hozni a találkozási felületeket.

Előny: Technikailag mindent tudnak, amit egy high-tech és high-end konyhapulttól elvárhatunk, széles szín- és mintaválaszték.

Hátrány: Nincs – hacsak az árát nem soroljuk ide, vagy azt, hogy épp emiatt miatt nehéz embert találni az installálásukra, a konyhát készítő asztalosok általában nem szívesen vállalják be.

Ár: A forgalmazók nem adnak meg négyzetméterárat, mivel munkadíjat is kell kalkulálniuk, plusz a forma, méretek és a szín is befolyásolja a végösszeget. Egy projekt munkadíjjal együtt körülbelül 2000 eurótól indul. Ahogy a kőporcelán pultoknál, itt is az a helyzet, hogy akinek akár csak pár centi híján, de nem elég egy tábla, meg kell rendelnie még egyet – vagy le kell cserélnie a lakberendezőjét.

Forrás: Cosentino