„Nahát, ez is hamisítvány? De mi az eredetije?“ Így veszünk el a replika bútorok labirintusában

Őrült morális és esztétikai dilemma a tervezők számára, hogy ha a megrendelő nem tudja megfizetni az eredetit, ajánlhatnak-e olyan bútorokat, lámpákat, kiegészítőket, melyek lemásolják a designtörténelem egy-egy híres darabját. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a piacot már a másolatok másolatai borítják el, és ezzel hosszú távon a vevők is rosszul járnak.

Jó pár évvel ezelőtt szinte megrészegültem, mikor az egyik hazai közületi bútorkereskedő behozta a nyugodtan a világ egyik leghíresebb étkezőszékének nevezhető Eames DSW olcsó koppintását. Rögtön be is terveztem egy Airbnb-s lakásba. Aztán pár nappal később megláttam ugyanezt a bútort egy Pozsonyi úti kávézóban. Majd szembejött velem egy nagykörúti kifőzdében is. Majd a város nagyjából minden pontján. A kaput az tette be, mikor fél évvel később egy másik ügyfél örömmel mutatta, hogy mit vett a Praktikerben. „Nagyon jó formájú szék, olcsó volt, szerintem illik is a lakásba, mit gondolsz?” – kérdezte, én pedig meg sem tudtam mukkanni az Eames DSW barkácsáruházasított változata láttán. Az ügyfél nem tudta, mit vett, de racionális vásárt csinált: szerzett egy elérhető áru darabot, ami megtetszett neki, mert szép formája van. Ki hibáztathatná? Azóta eltelt jó pár év, és kérdem én, ki vesz ma még ilyen replikát? Sőt: ki veszi meg ezek után az eredetit? Kiürítettük, elhasználtuk, szétkoptattuk és a sarokba hajítottuk ezt a formát – de tulajdonképpen ki, mikor és mit csinált rosszul?

A DSW prototípusát 1948-ban tervezte Charles és Ray Eames. Egy eredeti 150 ezer forint, a hamisítvány 20 ezerért is megtalálható. A bal oldali képen a tervező házaspár látható otthonában, előtérben a szintén általuk tervezett, ikonikus, és szintén nagyon gyakran hamisított lábtartós fotellel. Képek forrása itt és itt.

A szellemi tulajdon védelme jogilag egyértelmű; igenis meg kellene fizetni a tervezők munkáját, azt az erőfeszítést, mellyel hozzájárultak, hogy egy szebb, jobb és igazabb otthonban (világban) éljünk. Viszont ha sarkosan szeretnék fogalmazni, azt is mondhatnám, hogy ma már alig akad tárgy, ami ne lenne visszacsatolható egy designtörténetileg fontos darabhoz, és egyszerűen olyan mennyiségben ömlenek ránk a másolatok, hogy kevesen emlékeznek az eredetire. Továbbmegyek, és ez már nagyon meta lesz: még a másolatokról is másolatok készülnek, egy-két apró módosítással – akkor ezeket már megvehetjük lelkifurdalás nélkül?

Ezt a lámpát is agyonkoptatta a divat. Serge Mouille 1953-ban mutatta be a designt, elsőként állólámpa formájában. Az eredetvédett verzió kb. 1,6 millió forintba, a másolat tizedannyiba kerül. Kép forrása itt.

Mára a retró, midcentury darabok annyira a mainstream, a táj részévé váltak, hogy egyszerűen nevetséges lenne védett mintaként gondolni rájuk. Kínától Lengyelországon át Németországig nem is így, inkább öntőformaként kezelik őket, és gyártják szorgosan a hozzájuk nagyon hasonló, alig néhány elemben eltérő bútorokat, lámpákat. A nagy bútormárkák belefáradtak a pereskedésbe, ráadásul amióta a hamisítványok gyártói a netre költöztek, fülön csípni is sokkal nehezebb őket. A szakmai szereplők közül pedig egyre többen látják úgy, hogy megérett az idő egy másfajta gondolkodáshoz vezető párbeszédre.

A Noguchi asztalt egy 1939-es ötlete továbbfejlesztéseként 1947-ben mutatta be Isamu Noguchi amerikai-japán szobrász és ipari formatervező. Az asztal ma szintén a tíz leggyakrabban hamisított designbútor közé tartozik. Kép forrása itt.

Ahhoz, hogy teljes mélységében megértsük a dilemmát, a ruhaiparból hoznék egy példát. A ruhákon, táskákon stb. rendszeresen feltüntetik a tervező logóját, tehát aki Gucci táskából vagy Ralph Lauren polóból vesz hamisítványt, az azért nem elégszik meg akármilyen tetszetős, de monogram nélküli táskával, vagy egy egyszínű galléros pólóval, a ráhímzett lovaspólózó férfi nélkül, mert státuszszimbólumként használja ezeket a tárgyakat – gyakran még akkor is, ha nem feltétlenül szépek. De a bútorok világa egalitariánusabb: nincs rajtuk márkajelzés. A puszta létükkel, formájukkal, anyagukkal üzennek nekünk. Fel lehet vágni velük, de egy sokkal kisebb tömeg, konkrétan azok előtt, akiket beengedünk az otthonunkba – és közülük sem mindenki tudja majd feltétlenül, mi is az szék például, amit csodálnia kellene, míg mondjuk a Louis Vuitton logót sokan felismerik azok közül is, akik magasról tesznek a divatra. Innentől viszont a bútorhamisítványok létjogosultsága nem olyan egyszerűen megítélhető, mint a ruhák, táskák esetében. Nem volna az elitizmus csúcsa kizárni az emberek többségét a szép formájú tárgyak világából? Csak annak lehet jó ízlése, aki anyagilag megengedheti magának? Ráadásul így azt is figyelmen kívül hagynánk, hogy nem mindig van szükség örökélet-garanciás darabokra, pld. mert albérletbe vásárolunk.

A Tolix széket 1934-ben mutatta be Xavier Pauchard. A cég a kétezres évek elején nagyon rossz anyagi helyzetbe került, de néhány év múlva az ipari stílus térhódításának köszönhetően nagyjából a világ minden második bisztrójába ilyen szék (vagyis inkább a replikája) került. Ezen a képen egy autentikusabb környezetben látható a bútor. Kép forrása itt.

Az is kérdés, egyáltalán megrövíti-e anyagilag az eredeti termék gyártóját, ha valaki hamisítványt vesz, hiszen ő vélhetően soha nem fog annyi pénzt kiadni egy bútorra, mint amennyibe az eredetvédett kerül. Itt is van pro és kontra érv, de talán ez a kettő végül kioltja egymást. Az egyik, hogy nem értelmezhetjük-e úgy a replikát, mint trendsettert, ingyenreklámot? Azáltal, hogy valaki bemutatja az otthonában/éttermében, milyen szép formájú tárggyal rukkolt elő az adott tervező, lehet, hogy mást az eredeti megvásárlására ösztönöz – olyasvalakit, akinek addig fogalma sem volt az adott designtárgy létezéséről. Viszont biztosan tudom, hogy akadnak, akiket visszatart az eredeti megvásárlásától, ha az adott tárgy túl divatossá vált; társadalmi rétegének elkülönülési vágya miatt egyrészt derogál megvenni, ami már mindenki számára elérhető valamilyen formában, másrészt fél, hogy a befektetése elértéktelenedik a másolatok tömegében. Visszakanyarodva a DSW szék példájához: sokért nem adnám, ha megkérdezhetnénk az Eames-házaspárt, mit szólnak a termékük sorsához? Ez volt ugyanis a világ első sorozatgyártott műanyag széke, tömegeknek tervezték. Az lenne a DSW történetében az egyetlen furcsa mozzanat, hogy valamikor egyáltalán az elit tárgyaihoz sorolódott?


Poul Henningsen 1958-as articsóka lámpájából (bal oldalon) a legkisebb is 8.000 euró. Az IKEA 5.990 forintos, második évtizede futó sikerterméke a jobb oldalon látható Knappa lámpa. Képek forrása itt és itt.

A bennem élő kisördög pedig még azt is kérdezteti tisztelettel, vajon az etikus, hiteles dizájn és a csúcskategóriás bútormárkák közé tett egyenlőségjel valóban előreviszi az ipart? Vagy csak a rendszer velejárója, hogy a nagy gyártók kapuőrként pozícionálják magukat a formatervezés világában? Vegyük például Amerika esetét, ahol 2012 után a csúcskategóriás bútorcégeknek a vámőrség segítségével lehetőségük nyílt az elsősorban Kínából érkező replikaszállítmányokat megállítani. Nem sok idő kellett hozzá, hogy felmerüljön a kérdés: ha nem Kína, akkor ki látja el az amerikai háztartások hatalmas bútorigényét? Hamar fakadnak új források, például a lengyelek is ontják az amerikai piacra az eredetit (többek között Arne Jacobsen Egg székét, melyet hivatalosan is Lengyelországban gyártanak, lásd erről a posztot itt), és a másolatok másolatait is.

Egy másik ikonikus Poul Henningsen-lámpa, a PH 5. 1958-as születés óta tulajdonképpen folyamatosan másolják. Kép forrása itt.

Amiről teljesen egyértelműen kimondható, hogy káros gyakorlat, az a kortárs alkotók szellemi tulajdonának ellopása. A függetlenül dolgozó vagy kisebb cégekbe tömörülő dizájnerek munkáinak koppintását nem lehet azzal mentegetni, hogy egy a vizuális kultúrába már mélyen beépült elemet tesznek elérhetővé széles rétegek számára. Nem, itt friss, ropogós, a világot épp most megváltani készülő tárgyak ellopásáról van szó, akár magyar tervezők munkájáról, melyért gond nélkül lehajolnak a replikagyártók a világ másik felén is. Bukkantam már az Alibabán egyedi magyar lámpa másolatára, még a tárgyfotókat is a cég honlapjáról emelték át. A fő gond az, hogy mivel ezeknek a daraboknak még nem volt idejük mainstreammé válni, nehezebb megkülönböztetni a hamisítványt a valóditól, és egy gyatra replika ront az alkotó jóhírén. Akadnak persze olyan tervezők, akik ezen (és az anyagiakon) túllépve kifejezetten hízelgőnek tartják, hogy alkotásukról koppintások készülnek.

A Shell fotelt 1963-ban tervezte Hans J. Wegner. Kis túlzással nincs magára valamit is adó hotellobby vagy éttermi lounge, ahova ne tennék be a replikáját. Kép forrása itt.

Arra is lehet egyenest választ adni, hogy elvárhatjuk-e a fogyasztótól, hogy minden vásárlás előtt megcsinálja a házi feladatát, magyarul kikutassa, vajon replikát vásárol-e. Bár azt tartja a mondás (és a jog), hogy a nemtudás nem mentesít a felelősség alól, látok különbséget aközött, hogy valaki szándékosan hamisítványt keres, vagy öntudatlanul, a retinájába égett számtalan, de soha nem nevesített dizájntárgy képével valami olyasmit szeretne vásárolni, aminek szép formája van, megfizethető, valamint öt perce van a vásárlásra, és sem ideje, sem energiája a hétvégi áruházi őrületben designtörténeti kutatásokba bocsátkozni. De azért elgondolkodtató, hogy míg manapság kiemelten fontos lett, honnan, akár konkrétan melyik farmról származik a kávénk vagy a sörünk, addig a hosszú éveken át használt bútoraink eredete kapcsán már nem vagyunk ennyire szőrszálhasogatóak.

Wegner másik nagy designklasszikusa, az agyonreplikázott Wishbone szék. Az 1947-es designt a kínai Ming-dinasztia finom formái inspirálták. A kétezres években fordult a kocka, Kína „inspirálódott“ a székből. Kép forrása itt.

Ha ilyen bonyolult a képlet, mit tegyünk? Amennyiben van rá keretünk, vegyünk eredetit, és vegyünk kortárs darabokat, melyekkel élő tervezőket segítünk, már csak azért is, mert az ő tárgyaik igazi értéknek számítanak majd a gyerekeink, unokáink szemében. Gondoljunk csak bele, mi hogy örülünk egy akár harmadrangú minőséget, dizájnt képviselő darabnak is, ami mondjuk a nagyszülők otthonából kerül elő: nemcsak anyagi, szellemi örökségnek is tekintjük („azért volt ízlése a nagyfaternak!”), olyan emléknek, melyen keresztül kapcsolódhatunk hozzájuk és a korukhoz. Ha nincs erre keret, érdemes (amennyire energiánk, lehetőségeink engedik) a tárgyak mögé nézni, keresni bennük a tulajdonságot, mely azt ígéri nekünk, hogy hosszú távon is jó szolgálatot tesz. Legfőképpen pedig ne vegyük meg mindig az első utunkba kerülő darabot, mert abba más is éppolyan könnyen belebotlik, és egyre gyorsabban érjük el azt a kritikus tömeget, amikor az adott tárgy kiürül, elértéktelenedik – biztosan jóval hamarabb, mint ahogy nekünk újra pénzünk lesz az otthonunkat átrendezni.

Kiemelt kép forrása itt.