A válogatás, mint korunk meghatározó életélménye, nyomasztás és kognitív disszonancia, avagy mit kell végiggondolnunk ahhoz, hogy ne legyen frusztráló a lakberendezés, hanem az maradjon, aminek lennie kellene: jó élmény. Mert nemcsak ti vesztek össze állandóan az Ikeában...
Soha ekkora embertömeget nem nyomasztott még ilyen mértékben a hatalmas és lépten-nyomon az arcunkba is tolt választék, az állandó és sokszor ellentétes irányba húzó csábítások sokfélesége. Szó nincs arról, hogy korábban ne nyugtalanította volna az embereket a választás kényszere (azokat pedig, akik szűkösebb erőforrások között élnek, a választási lehetőségek hiánya) – csakhogy az előbbiben érintett emberek, illetve a lehetőségek száma a XX. század robbanásszerű jövedelemszint-növekedésének köszönhetően sosem látott magasságokba kúszott. Nagyjából az emberiség legfelső tíz százaléka, a fejlett országok lakosságának többsége rendelkezik akkora jövedelemmel, hogy otthonát többé-kevésbé ízlése szerint berendezze, bútort vásároljon, és ennek során legalább A és B termék között válasszon – de inkább az a jellemző, hogy még egy ZS-variáció is adott.
De miért nyomaszt ez minket, miért nem örülünk a választás lehetőségének? Mit nem adtak volna érte anyáink, nagyanyáink, ha nem a vasúti kocsikból kell válogatás nélkül kikapkodni, ami beérkezik az országba, vagy az áruházban háromnál több jugoszláv ülőgarnitúra közül lehetett volna választani! Jó dolgunkban azt sem tudjuk, mit csináljunk, igaz?! Dehogy, teljesen másról van szó.
„Nem kellett volna mégis a másikat megvenni? Minimalista stílus helyett a rusztikusat választani? Kék kanapé helyett a sárgát megrendelni? Hiszen láttam a szomszédban/Instán/barátainknál, hogy ők amellett döntöttek!“ Kész-passz, lemaradtunk a másik jóról, a másik csoportba tartozás élményéről, egy most már soha meg nem ismerhető örömről, divathullámról, akármiről – és már jön is a menetrend szerinti frusztráció. Gyakran lehetetlennek érezzük a családon belüli igények összehangolását, a többség pedig késztetést érez, hogy a végtelenségig méricskéljen, ötleteljen, és a tizedik boltba is elmenjen – de ez mind csak tünet, amit a választék hív elő belőlünk, hiszen ha mondjuk három szekrény szerepelne a kínálatban, gyorsabban döntenénk.
Ezt tetézi még a kellemetlen érzés, hogy ha ekkora a választék, miért nem találom rögtön a tökéleteset? Merthogy az tényleg ritkán jön szembe az első sarkon. Arra viszont mérget vehetünk, hogy az anyagilag elérhetetlen termékek folyamatosan a szemünk előtt ugrálnak, ezzel is fokozva az idegállapotunkat. Ugyanis bármilyen anyagi színvonalon is éljünk, mindig van feljebb, és a „feljebbnek“ szóló termékek, melyek régebben a kevésbé tehetősek számára szinte láthatatlanok voltak – és így ők jóformán nem is tudták, hogy miről maradnak le – számunkra nagyon is láthatók az óriásplakátokon, interneten, tévében.
A válogatás meghatározó életélményünkké vált. Szinte állandóan (de mindenképpen túl sokszor) keresünk, összehasonlítunk, mérlegelünk, fizetünk. Persze akadnak olyanok is, akik számára a rendszeres választási kényszer annyira demotiváló vagy bénító, hogy inkább hagynak mindent úgy, ahogy van, csak dönteni ne kelljen.
Ha alapnak vesszük azt, hogy nem minden felesleges luxus és világi hívság, ami a kényelmünket szolgálja és/vagy a szemünket gyönyörködteti – és vegyük csak annak! -, akkor gyorsan megérkezünk az önkifejezés kérdéséhez. A lakberendezés azért is küzdelmes út, mert sokan ekkor tisztázzák magukban, kik ők, mit is akarnak az élettől, hogyan szeretnének élni, milyen helyszín és életforma a legmegfelelőbb számukra. Ha nem ismerjük fel, hogy az otthonunk berendezése valójában erről szól, sokkal keservesebb lesz döntéseket hozni, és gyakrabban meg is fogjuk bánni őket. Mindez így meglehetősen teátrálisan hangzik, de a folyamat a gyakorlatban sem mentes a heves érzelmektől, megingásoktól, a megfelelőre találás örömétől. Ritka, aki nagyon biztos a dolgában, és tudja, mire van szüksége. Rendszerint hosszú idő, míg közösen kihámozzuk a rengeteg ránk rakódott vizuális kód, Pinterest-kép és a mindenféle magazinokból a retinánkba égett, legtöbbször anyagilag és az adott lakás elrendezése szempontjából is megvalósíthatatlan enteriőr mögül a tényleg működő stílust és megoldásokat.
Lelkiekben nincs különbség aközött, hogy valaki mondjuk két olasz luxusbútor, vagy két tömegtermék között vacillál. Ugyanazok a kérdések és a bizonytalanságok. Illik ez hozzám, az otthonomba? Tetszeni fog a barátaimnak, családomnak? Nem adok ki érte túl sok pénzt feleslegesen? Van ennél jobb lehetőség is, csak én még nem találkoztam vele? És ha megveszem, másnap biztosan szembejön velem a jobb minőségű/olcsóbb/fenntarthatóbb/divatosabb/szebb stb. verzió…
Rendben, ez mind érthető, mondhatjátok, de mi az ellenszer? Hát ez a fenti felismerés, önmagában. Hogy nem vagyunk sültbolondok, döntésképtelenek, gyenge idegrendszerűek (vagy ha mégis, annak nem feltétlenül a bútorvásárláskor fognak jelentkezni az első szimptómái:), hanem ezt teszi velünk a választék, a körülmények. Ettől már könnyebb léptekkel indulunk harcba. Ha pedig a felismerés igazán mélyre megy, a megoldás nem a visszahúzódás lesz, a lejjebb adás az elképzelt minőségből – hanem a következetesség. Amikor projektszerűen haladunk, tartva magunkat az eredeti, kidolgozott tervekhez, nem csábulunk el lépten-nyomon más stílus vagy színek felé, tehát újra és újra kiállunk az eredeti választásunk mellett.
Nem egyszerű, de annál mégis sokkal könnyebb, mint ide-oda csapongani, mindent háromszor megbánni, és a végén teljesen összekavarodni, elveszteni a fonalat, aztán csak legyinteni az egészre, hogy jó lesz ez így is. Mert nem lesz jó, egy idő után mi sem fogjuk jól érezni magunkat benne, és újra neki kell indulnunk, hogy megtaláljuk a megfelelő bútort vagy kiegészítőt, az előző megvásárolt tárgy pedig nettó pénzkidobásnak fog minősülni. Ha pontosan tudjuk, mit keresünk, jobban leszűkülnek a választási lehetőségek, ami hihetetlenül felszabadító. Jó esetben persze nem kognitív disszonanciáról van itt szó, amikor csak hitegetjük magunkat azzal, hogy tényleg jól döntöttünk, hanem egy hónapok alatt, lelki tusák és házastársi viták árán meghozott, gazdasági számításokkal megtámogatott döntésről, ami miatt egyszerűen a későbbiekben már nem érdekel minket semmilyen kihagyott lehetőség. Felismerjük, ha elénk áll az ördög, még ha egy ismerősünk csodaszép konyhabútora képében teszi is ezt. Megszűnik a frusztráció, az otthonunk tényleg a nyugalom forrása lesz – ez pedig hatalmas szó, ugye?