Nemrég szembejött velem egy lehangoló statisztika arról, hogy az unión belül mely országokban tartják a legtöbben sötétnek a lakásukat – mondanom sem kell, Magyarország dobogós helyet ért el. Íme néhány tipp, hogyan teheted világosabbá az otthonodat.

Az Eurostat elemzése szerint a magyar lakosság 8 százaléka érzi úgy, hogy a túl sötét a lakása, miközben az uniós átlag 4,9 százalék. Nálunk csak a máltaiak és a portugálok elégedetlenebbek az otthonaik bevilágítottságával, míg a svédek panaszkodnak a legkevésbé (2,9 százalékuk kevesli a bejutó fényt). Mivel Stockholmban az évi napsütéses órák száma némileg elmarad Budapestétől (a máltaiak és a portugálok viszont nem panaszkodhatnak e tekintetben), az ok valószínűleg a mentális állapotunkban a településtervezési, építészeti és lakberendezési hagyományainkban keresendő. Mivel az elmúlt másfél évben rengetegen álltak át home office-ra, az egész napi hangulatra az otthoni benapozottság (avagy sötétség) nyomja rá a bélyegét, szóval itt az ideje a változásnak!

Képzeljétek, a benapozottság nem szubjektív fogalom, konkrétan egy kormányrendelet határozza meg a szükséges minimumot. Az OTÉK szerint a lakás legalább egy lakószobája napfény által benapozott kell legyen (kivéve, ha ezt a település kialakult beépítése nem teszi lehetővé), benapozottság alatt pedig azt értik, hogy a benapozás lehetősége február 15-én legalább 60 percen át biztosított legyen. Okkkké. Majd mérjük.

De mielőtt elveszíteném a kormányrendelet szó hallatán rutinosan elkattintó kedves olvasókat, idetenném, hogy a benapozottság nemcsak a közérzetünkre és az egészségünkre hat ki, hanem a pénztárcánkra is; szakértők szerint pl. emeletenként felfelé haladva 1-5 százalék között nőhet értékesítéskor az ugyanolyan méretű, elrendezésű és állapotú társasházi lakások ára – szóval $rengeteg$ okunk van arra, hogy kicsit foglalkozzunk ezzel a kérdéssel. Ha nem akarsz elköltözni, van pár trükk, amivel (legalábbis érzetre) növelheted a fény mennyiségét – persze azon túl, hogy mondjuk otthonfelújítási támogatás keretében szépen kicseréled az ablakokat nagyobbra, már amenyibben ezt az építési szabályzat és a fűtési rendszered lehetővé teszik (tehát kerülhet máshova az ablak alatti fűtőtest, nincs szükség a kb. 90 cm-es parapetmagasságra).

Ha albérletben laksz, vagy egyéb okból nem lehet ablakot cserélni, maradnak a lakberendezési megoldások, meg a fényforrások okos kiválasztása. Soha nem fogom megérteni, miért vásárolnak emberek lakossági használatra, élettérbe 3000 kelvinnél hidegebb izzókat (hacsak nem a dolgozóasztalra vagy fürdőszobai tükörhöz); az utcáról nézve úgy tűnik, mintha épp az X-aktákat forgatnák újra odabent, és ha ilyen megvilágítású szobába lépek, ösztönösen menekülőre fogom a dolgot. Egyszerűen sötétben a tűz, a gyertyák meleg fényére minél jobban hajazó kelvinszám az, ami természetesnek hat. A nagyobb kelvinszámtól nem lesz világosabb a lakás, csak ridegebb! Lásd a lenti példát, avagy olvasgasson esténként a jobboldali fotelban, aki egész éjjel nem akar aludni, ugyanis a fehér és kékes fények (tehát a természetes nappali fényre hasonlító fények) bizonyítottan lenyomják a melatoninszintet.

Amitől tehát tényleg világosabb lesz a lakás, az nem a sok kelvin, hanem a sok lumen (fénymennyiség). De ahhoz, hogy ki tudjuk számolni, mennyire is van szükségünk, előbb a szükséges luxmennyiséget (pardon) kell ismernünk, ami helyiségenként és funkciónkként más. Egy nappaliban pld. 100-150 lux az ideális, egy 20 négyzetméteres nappaliba tehát 150×20, azaz 3000 lumen kell. A fürdőben persze sokkal intenzívebb világítás szükséges, ahogy például a konyhai munkapult és a tűzhely fölött is. A neten rengeteg kalkulátor kering, ahol luxot és lument lehet számolgatni oda-vissza, pl. ez. Az okostelefonokon pedig vannak egész pontosan mérő applikációk a lux meghatározására, tehát fel tudjuk térképezni, eléggé megvilágított-e egy adott szoba.

Ha már jól belőttük, mennyi és milyen típusú izzóra van szükségünk ahhoz, hogy ne legyen sötét az otthonunk, jöhetnek a lakberendezési trükkök! (Az első egyébként az, hogy legyen rend – ha nem tudod, mi fán terem, vagy hogy is kell olyat csinálni, klikk ide a vonatkozó posztért:).

A nyitóképen: bár ebbe a szobába bőven jut napfény, még szellősebbé varázsolták a világos szőnyeggel, fehér falakkal, alacsony bútorokkal, hatalmas tükörrel, felfelé (is) világító állólámpával és a minimális dekorációval.

Mindjárt kezdődik a suli, a kicsi is iskolás lesz, tehát dupla annyi cuccot kell beszerezni, bekötni, feliratozni, közben három hónapnyi életünket felszámolni a Balatonon, téliesíteni a lakókocsit, és persze mindenekelőtt teljesíteni a szoros vállalási határidőket az ügyfelek felé, de nekem nincs más bajom, mint kifesteni a 120 négyzetméteres lakásunkat. Egy nap alatt, egyedül. Hogy közben csomó más javítanivalót is felfedezzek, amiket ha nem orvoslok azonnal, nyomban, de rögtön, akkor képtelen leszek visszaköltözni Budapestre! Ugye, ti megértetek?

Amikor néhány napja szöget ütött a fejembe, hogy ki kellene festeni az előszobát, mielőtt visszaköltözünk a kempingből, ahol a nyarat töltöttük (és ami a társadalmi elidegenés elleni küzdelem és a klasszikus falusi gyerekkor pótlásának végső, de hatásosságához képest viszonylag kevéssé elterjedt, mondhatni titkos fegyvere), egyúttal azt is realizáltam, hogy most azonnal meg kell ejtenem, mert jövő héten a rengeteg projekt és a sulikezdés mellett már nem lesz rá időm. A férjem egy gyors pillantással rutinosan felmérte a helyzetet („már megint kotlassz”), majd igyekezett minél nagyobb távolságot iktatni kettőnk közé – sikerült is neki egy egészséges 117 km-t tartani.

Tehát gyorsan fel Budapestre, el a festékboltba diszperzitért és tiszta festőhengerért, majd indulhatott a munka. Aminek aztán egyáltalán nem akaródzott vége szakadni. Mert miután az előszoba hívogató fehér színt öltött, nyomasztani kezdtek a vele egy légtérben lévő konyhafalak is. Gyorsan azokon is végigszaladtam, itt szerencsére csak három fehér szakasz van, a többi bútorozott vagy színes. Innen aztán a folyosóra érkeztem, és döbbenettel vegyes elismeréssel konstatáltam, hogy a fiam a falon látható cipőnyomok és csokis kézlenyomatok tanúsága szerint már egész magasra fel tudja tornázni magát a keskeny folyosón úgy, hogy végtagjait a két fal közé kifeszítve lépeget – kábé a plafonig.

Mikor itt is végeztem, végre indultam a fürdőbe kezet mosni, felkapcsoltam a lámpát, és rájöttem, hogy a villanykapcsolók körül is körbe kellene festenem a falat. De akkor már persze minden szobában, nem csak a fürdőben, úgysem hagyna nyugodni éjszaka, hogy félmunkát végeztem. Amikor a gyerekszobába tévedtem, a gyönyörűen besütő nap rávilágított, hogy sokkal lepukkantabb, mint amire emlékeztem. Szerencsére itt nincs sok üres fehér fal, a legnagyobb színes, a többi előtt magas bútorok állnak, szóval ennek is nekiestem. És ha már ott jártam, a gyerekeim viszont jó messze voltak (117 km ugye), pihenésképpen szelektáltam is egy sort, hiszen három hónap távlatából úgysem emlékeznek majd a játékaik, könyveik felére. Ezek mennek a rokongyerekeknek, ezek a kukába, ezekről egy gyors fotó, majd email egy vidéki nemzetiségi ovinak, köszönik, kérik. Dobozolás, három kör a pincébe, nehogy a gyerekek visszakönyörögjék a játékokat a kamrából.

Egy idő után már nagyon szerettem volna megálljt parancsolni magamnak, de tudtam, hogy úgysem sikerülne. Így aztán hallgattam, és engedtem, hogy fessek. A hálószobát, a nappalit és végül a dolgozószobát is. A 120 négyzetméteres, 7 nagyobb helyiségből álló ingatlanban szobánként átlagosan két falat pingáltam ki, ami pontos és szakmailag megalapozott számításaim szerint négyzetméterben éppen tízszer annyi, mint amire egy normális ember normális körülmények között vállalkozna.

Végül lerogytam a kanapéra egy kávéval, és ahogy ott ücsörögtem, feltűnt, hogy a friss fehér falak mellett az állítólag fehér függönyök színe nem az igazi – nem csoda, egy évszakot állt lakatlanul az ingatlan. Vettem egy nagy levegőt, előástam a majdnem 4 méteres belmagassághoz kalibrált, mérnöki PhD-tudással összeszerelhető óriás létránkat, és kezdődhetett a függönymosás. De ha már nagytextilekkel bajmolódom, a kanapét is kimosom, hát nem? Hát de. (Nekünk egy olyan kakaóbiztos van, aminek évszakonként mosógépbe kerül a huzata – és hihetetlen módon még mindig hasonlít lánykori önmagára.)

Nem tudtam, mi hiányzik még a teljes őrülethez, de aztán szerencsére eszembe jutott valami.  Túl hosszú ideje tervezek a mosdópult alá egy szekrényt, és most, a végkimerülés határán, remegő kezekkel, éhesen és csapzottan belém nyilalt a teljes bizonyosság: ennél ragyogóbb alkalom már sosem lesz, hogy ezt az idült interioritisz defektiszt orvosoljam! Gyors kutakodás a neten, az Ikea nyert, mert ott van pont jó méretű és normális árú darab, ráadásul azonnal elérhető, szóval kocsiba be, Örsre ki. Otthon fúrógépet elő, összeszereltem a szekrényt, belepakoltam az odavalókat, de persze akkor már a fürdőben is selejtezés, és ez még mindig ugyanaz a 24 óra.

Egész nap csak etettem a bennem élő kotlóst, aki sötét estére végre jól is lakott – végeztem, kész a fészek, amit csúnyán elhanyagoltunk, felé sem gondoltunk az elmúlt hónapokban! A többi tyúkólban azért nem mutogatnám, látom ám, hogy kilóg egy-két szalmaszál, fel kellene újítani ezt (kb. az összes antik és retró bútorunkat), át kellene szervezni azt (a könyvespolcunkat), és le kellene cserélni amazt (mondjuk a komplett konyhát, mert 6 éve volt teljes felújítás, és akkor a laminált pultra vágytunk büdzséileg). Mégis, mindezek ellenére és számomra is meglepő módon végül eljött az a pillanat, amikor le tudtam tenni a festőhengert meg a fúrógépet. Este a Balatonra tartó vonaton egy szakvélemény megírása és egy tervrajz pofozgatása közben még kiválasztottam és megrendeltem a mosdópult alá kerülő új szekrényt takaró textilt, és elégedetlenül szisszentem fel, mikor rájöttem, hogy a hozzá való karnist már nem tudtam aznap megvenni a Bauhausban; hiába, még van hova fejlődni time management-ben. A lényeg, hogy kezdődhet a szeptember, induljon a banzáj – a ház már nem fog szétesni!

(Ezzel a poszttal szeretnék virtuálisan, de annál melegebben kezet rázni minden anyatársammal: kitartást és erőt kívánok nektek a tanévkezdéshez!)

Nyitókép: Monica Geller és padlócsiszológép, forrás itt.

Mióta elolvastam a híres amerikai filmes és újságíró Nora Ephron (számos Meryl Streep, Tom Hanks és Meg Ryan főszereplésével készült film forgatókönyvírója) 2006-os, a New Yorker magazinban megjelent esszéjét a házáról, felkerült a bakancslistámra, hogy egyszer én is írjak egyet a sajátomról. Azóta eltelt 15 év, de még egyszer sem laktam olyanban, ami megihletett volna. Az elmúlt másfél covidos-karanténos év viszont még a hozzám hasonlóan állandóan előre tekintő embereknek is beleverte a fejébe, hogy néha megálljon, és örüljön annak, ami van – szóval íme, a mi házunk.

Nora Ephron azt állította a New Yorkerben, hogy a szerelem egyfajta honvágy; azokkal a lakásokkal (és emberekkel) esünk szerelembe, amik (akik) valami ismerősre, otthonosra emlékeztetnek minket. Az író szerint életének legnehezebb időszakában (a második gyermeke születése és az azt gyorsan követő válása után) a manhattan-i Apthorp épület volt az, ami megmentette, felszabadította, és majd egy évtizedig a „szédületes delírium” állapotában tartotta. „Az utcáról lumpen, közép-európai és tömör, mint egy tankhajó, de a magja egy nagy udvar, két márvány szökőkúttal és egy szép kerttel” – jellemezte híres lakója az Amerika leggazdagabb embere, William Waldorf Astor által 1908-ban építtetett 20 emeletes, egy teljes blokkot elfoglaló házat.

Újvilági eufemizmus lehetett csak a szerző részéről, hogy a mi régiónkat juttatta eszébe az Apthorp. Ugyanis egy rendes, „lumpen, közép-európai, tömör, tankhajó” ház olyan, amiben én élek – és amibe nem vagyok szerelmes. Jóval kisebb léptékű, mint egy saroktól sarokig nyújtózó amerikai monstrum, de hazai viszonylatban félszáz lakásával a mienk sem számít kicsinek. A hulló vakolat lehangoló mintáit itt-ott 56-os golyónyomok helyezik történelmi kontextusba, de vannak ennél régebbi sebek is: a második világháborús bombatalálat miatt nincs padlás, és statikai okokból ablakot sem lehet rá vágatni oda, ahova még elkélne.

Az Apthorp mellett New York-i lakosként a város ritmusának megfelelően sokszor csak egy pillantással adózva rohantam el, míg a mi házunk mellett mindennap emberek százai haladnak anélkül, hogy felnéznének rá – teljesen jogosan -, hacsak nem az életüket féltik az omlásveszélytől. Az udvarunk sem az a kimondott amerikai álom. Se nem rózsaszín, se nem szökőkutas, márvány meg pad pláne nincs benne. Bombatalálat után nem volt sikk a térkő, betonoztak. Biciklitároló, locsolócső. Növények, hogy kapjunk oxigént is itt a Margit körúttól pár lépésre. Ehhez persze, mint minden budapesti házban, nem fizetett kertész, mindössze egyetlen, a növényekhez értő, azokat ingyen és bérmentve ápoló lakó kell. Mi pedig olyan szerencsések voltunk, hogy pont az ő barátnője lakását vettük meg, kinek kérésére önjelölt kertészünk egy csodálatos borostyánfüggönyt növesztett az ablakunk elé.

Padlás tehát nincs, a pince egy része az augusztusi esőkben beázik, a lift a friss, milliókba kerülő felújítás után a munkások számára teljesen érthetetlen módon elakad, ha az ilyen-olyan lakásfelújítási programok delíriumában naponta 20 sittes zsákot visznek benne. A ház közös vagyona a régi házmesterlakás, amire akad ugyan vevő, de jogi bonyodalmak miatt sokadik éve nem lát belőle pénzt a kassza, a pénzhiány miatt pedig rendre lecsúszunk a homlokzatfelújítási pályázatról is. Hogy mégis egyről a kettőre jussunk, nekiálltunk rendbetenni a lépcsőházat, így lett egyszerre száz – persze nem fizetős:) – ügyfelem. Számbavettük és utángyártattuk a lépcsőházból hiányzó több száz fazekasbarna csempét, lámpákat rendeltünk Lengyelországból és a Rábaluxtól (olcsón, de stílusban maradva), festőt hívtunk, egységesen eldobozoltattuk a villanyóraszekrényeket, és villanyszerelőt bíztunk meg a több mint száz év alatt gordiuszi csomókká tekeredett vezetékek kibogozásával. A végén még a postaládákon is egységesre szabta a feliratokat a házbizalmink. Számos régi bérházban még ennyire sem futja – vagy ha mégis, ad hoc terveznek-kiviteleznek a lakók.

Bár az Apthorpban lakni kiváltság, egy tetszőleges manhattan-i kiváltságos lakás sok szempontból nem viszi át a budapesti lécet, még ha a teljes hulló vakolatú Rózsadombbal súlyozunk, akkor sem. „A fürdőkádban a víz gyakran barnulni kezdett, a radiátorokban valószínűleg azbeszt volt, az épület külsejét korom borította. Voltak egerek is. Kit érdekelt?” írja Ephron az Apthorpról. Valljuk be, itthon nem pontosan így írnánk le egy luxusházat.

A nagy amerikai romantikus bérház helyett nekünk egy kisebb, realisztikusabb közép-európai jutott, ami ugyan szintén bizonyos idegállapotban tart engem, ám sajnos nem az ephroni „szédületes delíriuméban”. Az persze bizonyos, hogy én magam is kisebb, realisztikusabb és közép-európaibb vagyok, mint Nora. Így aztán a mi esetünkben szerelmet remélni nem lehet, de legalább Norával ellentétben „honvágyam” sincs: nem emlékeztet engem ez a ház semmire, hacsak nem több ezer másik, budapesti, századelős, új életért esedező épületre. Viszont amikor egy évben egyszer, augusztus 20-án feljutunk a lapostetőre a szomszédokkal tűzijátékot nézni (lábujjhegyen lépkedve a szigetelés miatt, biztos távolságot tartva a korlát nélküli szegélytől, taposva 100 év történelmén, elnézve felette jó messzire, a hegyekig), úgy érzem, a ház és én barátok vagyunk – ez az érzés meg a szerelemnél általában több ideig tart.

Kiemelt kép: az Igazából szerelem című filmből ismert, turistalátványossággá avanzsált rózsaszín ház, forrás: Hello Miss Jordan blogja.

Minimalizmus helyett maximalizmus a trend – egy világjárvány kellett ahhoz, hogy népszerűvé váljon.  

A maximalizmus néhány éve már definiált stílus, de a járvány miatti begubózás, a tömeges otthon ülés kellett ahhoz, hogy tömegek vágyjanak a beszűkült élettel szemben valami túláradásra. Amikor idén tavasszal már a BBC is megírta, hogy itt a vége, a minimalizmusnak leáldozott, és jön a maximalizmus, végre én is elhittem: talán nemsokára nálunk is általánosabbá válik az igény egy puhább, ingergazdagabb, boldogságfaktor-növelőbb, történetmesélősebb, komplexebb stílusra. És arra, hogy legyen már valami humor, huncutság, valami vicc a lakberendezésben, az otthonainkban; valami könnyedség, kiáradás, ami eddig csak a biztos polgári alapokon nyugvó társadalmak tagjainak adatott meg – de érjünk már végre oda mi is, a mindenit neki!

Hogy ez a bizonyos vicc ízléstelen, üdítő vagy számunkra szimplán kulturálisan értelmezhetetlen, azt mindenki döntse el maga. Nekem üdítő. Mindennél jobban szeretnék már egyszer egy ilyen viccen Magyarországon röhögni, mert ez azt indikálná, hogy más, mélyebb rétegekben is lezajlottak változások, beindultak bizonyos társadalmi folyamatok. Viszont abban biztos vagyok, hogy megint született valami, ami sajnos két részre osztja az emberiséget – ugyanis az egyik részük garantáltan utálni fogja a maximalizmust. De nincs mit tenni, a történelem csak ismétli magát, hiszen valami hasonló játszódott le a spanyolnátha-járvány után is: valaki a formabontó, letisztult Bauhausért, valaki a tobzódó, díszletszerű art decoért lelkedesett. (Tavaly írtam egy cikket arról, hogyan befolyásolta a koronavírus anyaghasználat és térrendezés szempontjából az otthonokat, abban olvashattok egy kicsit bővebben arról, hogyan formálták a különböző pandémiák a történelem során az élettereket.)

A járvány hatására sokan mindent kisöpörtek az otthonukból, ami felesleges (aki erre törekedne, annak ezt a rendrakós posztot ajánlom szíves figyelmébe), mások épphogy egyre több, számukra kedves tárggyal bélelték ki otthonaikat, hogy biztonságosabbnak, puha fészeknek érezhessék. Mi sem mutatja jobban, mennyire széles körben terjed az utóbbi stílus, minthogy a közösségi médiában tarolnak a gyakorlatilag kreatív káoszt felmutató #cluttercore képek, pld. a TikTokon 16 millió megtekintés felé közelít ez a hashtag. Sokaknak persze a járványtól függetlenül lett elegük a minimalizmusból, ami csak akkor néz ki igazán jól, ha tiszta, lepucolt felületekkel van tele a lakás, amin még egy poharat sem felejtünk elöl – a cluttercore, illetve bizonyos tekintetben a maximalizmus is ezen kényszerek alól szabadíthat fel.

Arra viszont nem fogadnék nagyobb összegben, hogy ez a stílus az unásig elterjedjen a valós életben (mármint Magyarországon, 2021-ben). Egyrészt biztos stílusérzék és rengeteg tervezés szükséges ahhoz, hogy ezek a látszólag terv nélkül összedobált, „félrepárosított” tárgyak tényleg jól működjenek egymás mellett. A rendezett zűrzavar rendezés nélkül csak zűrzavar marad, és a mögötte rejlő rengeteg munkát, válogatást, tulajdonképpen kurálást nem mindenkinek van ingerenciája végigtolni. A túláradás, a bőség pedig, amit ez a stílus megkíván, olyan gazdagságban követeli az anyagmennyiséget és bizony a minőséget is, hogy kis hazánkban biztosan nem ez a stílus fog virítani minden lakásban. Nem csoda, hogy az Egyesült Királyságban viszont a miniszterelnök épp így rendezteti be az otthonát azzal a lakberendezővel, Lulu Lytle-lel, akinek a saját nappaliját a nyitóképen láthatjátok. Lytle arról ismert, hogy bátran vegyíti a gyarmatosító időkre datálható, indiai hatást tükröző Raj stílust a bohémmel, majd mindezt szépen beülteti a The Crown díszletébe. Náluk ez egyszerűen zsigerből jön, lásd ezt a posztot a fránya angol szibaritákról, akik a gyarmatosítás során valahogy csak belejöttek a különböző stílusú és eredetű tárgyak párosításába…

De azért vágyakozni szabad, tanulni pedig akkor is lehet ebből a stílusból, ha nem tetszik. Például azt, hogy a maximalista nem kacatokkal tömi meg a lakást, hanem érzelmi vagy anyagi (illetve legjobb esetben mindkét:) értéket képviselő tárgyakkal. Ami még ennél is fontosabb: nem felhalmozásra, nyakló nélküli gyűjtögetésre bátorít, hanem arra, hogy értékeld, amid már van, és ne dobj ki bizonyos dolgokat azért, mert nem megy az új ikeás kanapéhoz. Tapasztalatból tudom, hogy máshogy kopnak azok a tárgyak, amiket tényleg szeretünk, és biztosan nem lesz szükség arra, hogy valaha is megváljunk tőlük. Két, együtt kissé diszharmonikus tárgy éppolyan szépen egymás mellé csiszolódik, mint azok az öregedő házastársak, akikről messziről virít, hogy külön-külön sem egyszerű esetek, meg együtt is átmentek pár dolgon, de már elfogadják és rutinból kezelik egymás rigolyáit. Nem tudom, hogy csak a két évtizedes kapcsolatom mondatja ezt velem, de én valamiért nagyon értékelem az így kialakuló harmóniát – ti hogy vagytok vele?:)

Nyitókép: Lulu Lytle nappalija, Youtube

Annyira új nálunk ez a stílus, hogy amikor elkezdtük tervezni ezt a lakást, itthon még híre-hamva sem volt. De mire elkészült az ingatlan, neve is lett a gyereknek.

A japandi a japán és a skandináv stílus szerelemgyereke, és mint ilyen, organikusan, tulajdonképpen évtizedek alatt fejlődött ki: egyre több északi gyártó termékei mutattak japán hatásokat, végül állítólag az angol dizájnerek és forgalmazók ötvözték sikeresen a két irányzatot úgy nagyjából 2017-re.

A japán és a skandináv lakberendezés közös ismérve, hogy letisztult, de nem rideg. Mindkettőben fontos szerepet kapnak a természetes anyagok, a fa, viszont míg a skandinávok a világos faárnyalatokat részesítik előnyben, Japánban tradicionálisan sötétebb, melegebb árnyalatú, illetve fekete fával dolgoznak. A japandi ezt a kettőt ötvözi úgy, hogy skandináv lakberendezésből a melengető textileket, a komfortra törekvést, a japánból pedig a kő, a kerámia természetközeli hangulatát is átemeli. Így alkot végül egységet a japán rendezettség a skandináv hyggével. A japandi szerintem remek lehetőség az esetleg már megunt vagy ridegnek ítélt szürke és minimalista bútorokkal berendezett lakások újjászületésére, átértelmezésére.

Ez az általunk tervezett lakás a júliusi Lakáskultúrában jelent meg, de most a mi fotóinkkal (fotós: SCHFoto, Schwarzenberger-Ludván Gyöngyi), saját stylinggal, illetve más szempontból mutatom be nektek. Nem ma fogtunk a tervezési munkába, a belső tér bizonyos részletei csak évek elteltével kerültek a helyükre a szerintem senki előtt nem ismeretlen szakemberhiány miatt. A lakás születésével egyidőben kezdett elterjedni az a stílus, amit ez az ingatlan képvisel; mi csak ráéreztünk a Zeitgeistre, meg persze követtük a megrendelő igényeit, aki ebben az esetben egy kifinomult ízlésű férfi volt.

A megrendelő ragaszkodott a sötét színekhez, a betonfelületekhez, de közben szeretett volna egy otthonos lakást. A fekete tömböket (konyha, gardrób) rengeteg tölgyfával oldottuk fel, illetve a fürdőbe melegebb árnyalatú tikfa bútorok kerültek. Ezek a konyhabútorhoz, a hatalmas gardróbhoz, az étkezőasztalhoz vagy a nappali komódjához hasonlóan mind egyedi gyártásban készültek. A lakásról és az extra megoldásokról (pld. a fürdő és a háló közötti okosüvegről) még többet megtudhattok a Lakáskultúrából, itt csak egy elemről szeretnék nektek részletesebben mesélni, az ezen a lenti képen szégyenlősen megbújó dohányzóasztalról.

Ennek az újszülött japandi stílusnak ugyanis ez a bútor szerintem annak ellenére lehetne a reklámarca, hogy 1944-ben tervezték. Isamu Noguchi egy japán festő és egy amerikai költő gyereke, Frida Kahlo szeretője, szobrász, szökőkút-, híd- és bútortervező volt, aki azután vetette papírra ezt az asztalt, hogy kiszabadult egy Pearl Harbour után az amerikai japánok számára létrehozott internálótáborból (ahová egyébként ő csak tanítani ment), majd rájött, hogy egy korábbi asztaltervét ellopták. Ez a „bosszúbútor” pedig zseniális lett; mindössze három elemből áll, az elegáns üveglapból, illetve a két összekapcsolódó lábból, és úgy fest, mintha épp most húzták volna át erre a világra valami féreglyukból egy másik, bizarr módon a zen és a szürrealizmus alapjaira épülő univerzumból.

De mi köze is van a skandináv dizájnhoz? Az, hogy a piacra dobása óta eltelt több mint hét évtized alatt nyakra-főre skandináv enteriőrökben kapott helyett, egyszerűen vizuálisan integrálódott az ilyen stílusú terekbe, és sokan simán valamilyen dán midcentury darabnak könyvelik el magukban. Ti mit gondoltok az asztalról? És mit a japandiról? Van szerintetek helye ennek a stílusnak Magyarországon?

Nem bánom, hogy idén sem tengerparti nyaralót vettünk vízi vidámparkkal és babysitter-szolgálattal, mert szembejött valami sokkal jobb és persze olcsóbb: egy lakókocsi, ami egy Balaton-parti kempingben áll. Megmutatom nektek, hogyan újítottam fel.

A kisgyerekes családok visszatérő gondja, hogy hova teszik a gyerekeket a végeláthatatlanul hosszú nyári szünet alatt. Szerintem nagyjából mindenki arra vágyik, hogy együtt, vízparton lehessenek, és valamilyen elfoglaltsága is akadjon a kölyköknek, míg a szülő dolgozik, vagy ne adj’ Isten pihenni próbál. Egy ideje már járunk egy balatoni kempingbe – a szüleim ugyanis itt lakókocsiznak évek óta -, így amikor tavaly nyár végén eladóvá vált ott egy kocsi és vele a teljes idényes parcellabérlet, lecsaptunk rá. A lakókocsi nagy és jó állapotú, ugyanakkor nem mai darab, a laminált bútorzat színe engem nem boldogít, a textilek idejétmúltak. De ezt dobta a gép, mi pedig ennek is nagyon örültünk, pláne, hogy nemcsak a strandra járást ússzuk meg (hiszen a kempingnek van saját partszakasza, meg egy gyerekmedencéje is), hanem a nagyszülői felügyelet és a gyerektársaság is adott, ráadásul az animátorok idényben minden nap szerveznek ingyenes kézműves és sportos-táncos foglalkozásokat a kicsiknek. Este pedig lehet nézni a teraszról borozgatva a Balcsit meg a nyakig homokos-vizes-koszos gyerekhordát, ahogy kivilágított biciklikkel, rollerekkel, hoverboardokkal, görkorikkal és még a jó ég tudja mivel fárasztják magukat a biztonságos terepen, olyan szabadsággal, ami a városban elképzelhetetlen. Mindez egy pár hetes belföldi nyaralás áráért, karnyújtásnyira a Balaton-felvidéktől, egy covidos, karanténos év után szerintem nyugodtan nevezhető mennyországnak.

A kocsival viszont muszáj voltam kezdeni valamit: hiába volt jó állapotú, nagyon lehangolt a generálszósszal leöntött barna belső tér, lásd fent. Négyen lakunk benne szinte egész nyáron, valamint májusban és szeptemberben hétvégenként (a férjemmel mindketten szabadúszunk, viszont két gyerekünk van, szóval mi most így adjuk elő ezt a rendkívül trendi digitális nomád-életformát), ezért kell számolni bőven esős napokkal, amikor beszorulunk a teraszról, és a lakókocsi meg az elősátor összesen 30 négyzetméterében élünk. Egyszóval nem lehetnek benne nehezen takarítható vagy drága anyagok, az elősátorban és a teraszon pedig mindennek vízállónak kell lennie. Viszlát, teljesen élhetetlen megoldásokat bemutató Pinterest-es glamping-fotók, nálunk nem lesz perzsaszőnyeg a lakókocsi előtt! Ráadásul ősszel az egész hóbelevancnak kinti konyhástól, kanapéstól, teraszbútorostól be kell férnie a lakókocsiba, mert nincs más tárolóhely, ahol teleltetni tudnánk a berendezést. Így aztán mindennek összehajthatónak, vagy néhány mozdulattal szétszerelhetőnek kell lenni… pápá, dizájn, Isten veled, esztétikum, gondoltam hüppögve – de persze azért nem adtam fel ilyen könnyen.

Pedig volt egy harmadik nehezítő tényező is, nevezzük csak nevén: a férj. A praktikumra ugyanis azért is kellett a fenti megszorításokon túl extra figyelmet fordítani, mert ő nem bírja, ha az esztétikum az előbbi rovására megy. Mondjuk én meg a fordítottjától tikkelek. Viszont mivel én vagyok a tervező, ő kényelmesen a megrendelő szerepébe helyezkedett, akinek ugyebár én szolgálatatok. Szóval fel volt adva a lecke: úgy kellett bevinni egy lazább, glampingesebb életérézést, hogy a praktikum álljon első helyen, de ne úgy nézzen ki az egész, mintha kempingező német nyugdíjasok laknák. (Aki jár sátrazni, tudja, miről beszélek: a tüchtig módon, kockára bebútorozott kocsikról, minden technikai készséggel felszerelve, a tetőn parabolaantennával, a dizájnt pedig általában kerti törpék, műanyag flakonokból készült lampionok meg nagyon színes kaspókba ültetett virágok képviselik.)

Kezdtem rögtön azzal, amivel a legkevésbé tudtam volna együttélni: a mindent el- és beborító barna szekrények garmadájával. Kerestem egy jó krétafestéket, és még a télen lekentem vele a lakókocsiról leszerelt egyik konyhaajtót, majd nekiálltam tesztelni, hogy bírni fogja-e az uszkve 60 fokos téli-nyári hőmérsékletkülönbséget: kitettem a mínuszokba, esőbe, hóba, majd be a radiátor elé. Jelentem, kutya baja, nem repedt, nem pattogzott le, ezért ajánlom nektek is szívesen (HH Festék), már csak azért is, mert egy magyar asszony(ság) fejlesztette. Mivel a lakókocsi bútorzata laminált, értsd műanyag, először egy tapadóhídat kentem fel, és erre jött két réteg szín, majd egy záró wax.

A felület sokkal természetesebb hatású és tapintású lett, mint a bútorlapoké volt. A legtöbb időt a maszkolás és a száradási idők vitték el, a mázolás maga nagyon gyors volt, és mivel ez a festék nem fröcsköl, nem csöpög, nem is kellett hozzá beöltözni, de még kipakolni sem a kocsiból. Szerencsére. Mert azt mondanom sem kell, hogy a család egy percet nem volt hajlandó várni, azonnal elfoglaltuk a kocsit, amint májusban kinyitott a kemping, így aztán praktikusan egy lakott, berendezett szobát kellett kifestenem. Mivel a festék nem tartalmaz illékony szerves anyagokat, ólmot, nem mérgező, és nagyon finom, enyhe levendulaillata van, egy szellőztetés után simán lehetett aludni az aznap felkent rétegek mellett.

A krétafestékből bőven maradt, ezzel festettük meg a gyerekek falvédőit egy szem krumpli segítségével. Az Ikeában megvettem a legolcsóbb textilt (Bomull), és igyekeztem olyan mintát választani, ami egy hatéves szemmértékével és finommotorikájával is elfogadható összképet eredményez, így születtek meg a fenti balatoni hullámok, legalábbis mi annak neveztük el őket.

A kocsi nejlonfüggönyeit leszedtem, majd el is ástam a rongyoszsák mélyére. Nem tettem fel helyettük semmit, ide egyszerűen nem éreztem szükségét a függönynek, hiszen van rolónk, szúnyoghálónk. Egyedül a hálóban kuckósítottam kicsit egy vászonfüggöny-párral, ugyanazt az ikeás anyagot használva. És ha már benne voltam a festésben, nyomdáztam egy függönypárt én is, igaz, nem krumplival, hanem egy a lakásunkat normál üzemmódban szoborként díszítő CCGT-turbina négyszögletű talapzatával. Egyszerűen spárgát tekertem rá, celluxxal rögzítettem, bemártottam a kaktuszzöld krétafestékbe, és minden minta után 90 fokban elforgatva vittem fel a következőt. Egyáltalán nem vagyok DIY-guru, az én munkaeszközeim főképp az Autocad és a Photoshop, de festeni nagyon szeretek, így ez az egész felújítás végül valamiféle terápiába csúszott át.

A konyhára és a gyerekszoba éjjeliszekrényére olyan árnyalatot kerestem, ami rímel a Balaton kékes-zöldes-szürkés színére, ez pedig az úgynevezett kaktuszzöld lett (ezt az árnyalatot használtam a textilekre is). A szekrényekre, ajtókra ekrü-sivatagi homok mix került. A gyerekszoba végül maradt az eredeti barna, merthogy a gyerekeimnek így állítólag jobban tetszik. Csak rokonoknak ne tervezzen az ember… de beletörődtem, rájuk húzom a tolóajtót, és már nem is zavar az egész. (Mármint a laminált cseresznyeszín. Mert a gyerekek, azok kihallatszanak.) Erre a tolóajtóra egyébként egy vagány mintákkal és színekkel dolgozó erdélyi dizájncég, a Mind the Gap tapétája került, bolond halakkal, melyek között akad a konyhával rímelő, kaktuszzöld példány is. A gyerekszoba olvasólámpája egy kedves mintájú Rábalux-termék, a Dorka lett – a nevemen szólított az OBI-ban. A szőnyegeket leárazva vettem a Jysk-ből, illetve a Butlersből.

A konyha leharcolt falát öntapadós csempematricával rejtettem el, Fóliás Jucitól jött a termék. Az ágyneműk kiválasztásánál az volt a szempont, hogy egyben bevághassam az egészet a kemping hatalmas, ipari mosógépébe, és elbírják a rendszeres, erős mosást, mert iszapos-homokos lábak illetik őket nap mint nap. Ezek a koptatott len hatású H&M darabok reményeim szerint a mosástól legfeljebb csak még rusztikusabban kopottnak fognak kinézni. Az zöldes-aranyos kerámia olvasólámpát egy karácsony óta tartogatott Zara Home-utalványból vásároltam, a díszpárna H&M.

És akkor nézzük az elősátrat! A bennünk élő német nyugdíjas vett egy szépséghibás hűtőt, pedig a benti konyhában is van egy, de az egy négyfős családnak négy hónapon át igencsak apró – így most az a borhűtünk. Ez az egyetlen berendezési tárgy, ami kint fog telelni, a kempinges rutinnak megfelelően csak lefóliázzuk majd. A laminált konyhapult a Lechnertől érkezett, castell tölgy színben, télire majd simán behajtogatjuk ezt is a lakókocsiba, csak le kell csavarozni a lábait. Ide került fel a nyomdázott függönypár is. A Faro sátorrúdra csiptethető konyhai pultmegvilágító lámpája nagy kedvencünk lett.

A padlóra vízálló sátorszőnyeg kellett, itt tényleg nem volt szempont a szépség. A lounge fotel fém és műanyag, illetve szupergyorsan szétszerelhető – szintén leárazva vettem a Jyskben. A lámpa a VakumDesignból érkezett, és nagyon kellemes volt felfedezni, hogy élőben még jobban néz ki, mint a termékfotón. Az elősátor ikeás kanapéját hozzánk vágta a kemping vezetősége, csak egy gumis lenvászon, szintén ikeás lepedőhuzatot tettem rá. A lerakóasztalokat az Alibútortól és a VidaXL-től vettem, a kültéri színes szőnyeg az OBI-ból érkezett.

A teraszszékek okozták a legtöbb fejtörést, mert nemcsak vízlepergetőnek, hanem összecsukhatónak is kellett lenniük, hogy beférjenek majd a lakókocsi igencsak keskeny ajtaján. Tehát se faüléses, se párnázott, se rakásolható székek nem jöhettek szóba. Férj részéről továbbá igény volt arra is, hogy több fokozatban lehessen állítani őket, és kényelmesek legyenek, valamint a bőrnek kellemes legyen az ülőfelület, és ne kerüljön csilliókba. Már ott tartottam, hogy én fogom kifaragni őket, mert ilyen paraméterekkel még nem született esztétikailag elfogadható termék, de aztán szerencsére a Tchibo leértékelte ezeket szürke kötélüléses székeket. Az asztal kapja majd a legnagyobb terhelést (időjárás, lakmározó gyerekek, vörösborozó felnőttek, állat- és növényvilág behatásai, kézműveskedés, home office stb.) így itt végképp nem jött szóba semmilyen drága darab: ezt az akácfa asztalt a VidaXL-től rendeltem.

Azt beszélik, a nyaralóján mindig bütyköl valamit az ember, így én sem merem azt állítani, hogy kész a kocsi, de mi már most nagyon boldogok vagyunk vele. Végre vége ennek a minden képzeletet alulmúló tanévnek, szóval szépen magunkra csuktuk a kemping kapuját, és most úgy érzem, ki sem nyitjuk szeptemberig. Pihentető, szép nyarat nektek is – ha tudtok, menjetek lakókocsizni!

Ingatlanos újságíróként rendszeresen megkerestek újépítésű lakásokat vásárlók olyan hajmeresztő történetekkel, melyeket ilyen-olyan okokból nem lehetett megírni cikkben – itt viszont megoszthatók az ezekből nyert tapasztalatok.

Nem kérdés, hogy újépítésű lakást venni jóval nehezebb műfaj, mint mondjuk egy használtat, vagy akár családi házat; egész egyszerűen sokkal több időt, energiát vesz igénybe, és kötélidegek kellenek hozzá. Szerintem extra mentális felkészülést igényel mindez Magyarországon, ahol elég hektikusan alakult az építőipar elmúlt 10-15 éve. Ingatlanos újságíróként rendszeresen kaptam megkereséseket kétségbeesett vevőktől, akiknek a történetét aztán mégsem lehetett megírni cikkben, rendszerint azért, mert végül ők maguk hátráltak ki a megjelenésből, mikor rájöttek, hogy a vállalkozó még akkor is könnyen beazonosíthatná őket a történet alapján, ha sem a fejlesztés, sem a panaszkodó lakásvásárló(k) nevét nem írtuk volna ki. Ez természetesen végleg elmérgesítette volna a viszonyt, így a konfrontációt nem merték felvállalni, inkább vártak tovább türelmesen a pénzükre vagy a lakásukra. A tanulságos történetek alapján viszont most összefoglalom, mire érdemes figyelni újépítésű ingatlan vásárlásakor.

1.NE SPÓROLJUK LE A PIACKUTATÁST

Ha más horrorsztorit nem is, de azt az egyet biztosan mindenki hallotta, hogy néhány év óta egy pesti lakóparkban válogatott eszközökkel igyekeznek megszabadulni a vevőktől, hogy magasabb áron értékesíthessék a lakásokat. A vevők ugyanis még az ingatlanpiaci boom előtt szerződtek, majd miután néhány hónap leforgása alatt majdnem megduplázódtak a négyzetméterárak, a cég szeretett volna jobban járni. Az ügy a mai napig nem zárult le, ki a lakása, ki a pénze után fut. A 2016-os boom közben/után minden cégről kiderült, hogyan kezelik a munkaerőhiányt, az építőipari alapanyagok drágulását, és úgy általában milyen viszonyra törekszenek a vásárlóikkal. Érdemes olyan épületben lakást venni, ahol a beruházó és a kivitelező is régi motoros, épületeiket pedig komolyabb panasz nélkül lakják. Kérjük ki annak a cégnek a cégkivonatát, amellyel szerződnünk kellene: ha frissen, erre a projektre alapították, az nagyobb kockázatot jelenthet, mert mi sem egyszerűbb, mint egy ilyen céget felszámolni és eltűnni. Egy komolyabb fejlesztésnél akár négy-ötféle fizetési konstrukció közül is válaszhatunk, a pénzügyi rugalmatlanság is okot adhat tehát a gyanúra. Nézzünk rá a projektfinanszírozásra is: ha kapcsolódik hozzá hitel, esetleg több bank is áll a háttérben, az azt jelenti, hogy pénzügyi szakemberek már átvilágították (és hitelképesnek minősítették) a céget, ráadásul a kivitelezési munkálatok pénzügyi forrása is biztosított (legalábbis részben), ez pedig mind plusz pont. Gyanakodjunk akkor is, ha prémium minőséget ígér a fejlesztés, de alapáron – nem életszerű. Nézzünk körbe, máshol mit és mennyiért adnak. Mindez sok utánajárást, kutakodást igényel, amit egy jól marketingelt és/vagy vonzó fejlesztésnél sokan szívesen kihagynak, de ez nagyon rossz ötlet.  

2. NE SPÓROLJUK LE AZ ÜGYVÉDET

A beruházók, fejlesztők, kivitelezők értelemszerűen arra törekednek, hogy minimalizálják a jelen piaci körülményekből fakadó kockázatokat (ami egyébként korántsem egyszerű mutatvány), így viszont ezek a vásárlókra hárulhatnak. Ne spóroljunk az ügyvéden egy ilyen érzékeny helyzetben; pénzbe fog kerülni, de nem annyiba, mintha mondjuk egy komplett vételárrészt buknánk el. Az ügyvédek kb. a vételár 0,5 százalékáért dolgoznak, cserébe több olyan pontot is kiszúrhatnak a szerződésben, ami az egyszeri vásárlónak fel sem tűnik. Például azt is szépen letisztázhatják, milyen vis maior esetek fogadhatók el, az elmúlt években ugyanis ide sorolódott a munkaerőhiánytól az áremelkedésen át az időjárásváltozásig elég sok minden.

3. INFRASTRUKTURÁLIS FEJLESZTÉSEKRE VONATKOZÓ ÍGÉRETEK? EGYIK FÜLÜNKÖN BE, MÁSIKON KI!

Külsőbb területeken, vagy csak egyszerűen kevésbé jól bekötött környéken gyakran hangzanak el fejlesztésekre vonatkozó ígéretek. Lehet, hogy ezeket tényleg belengette mondjuk az önkormányzat, és valóban lobbizhat érte a fejlesztő, de könnyen fordulhat úgy a kocka, hogy nagyobb erők döntenek, és mégis elmarad az infrastruktúra-fejlesztés – vagy ha meg is valósul, nagyon nem úgy, ahogyan arról szó volt. Ilyen sztorikból Dunát lehet rekeszteni, pld. van olyan dél-budai, városszéli lakópark, ahonnan hosszú évek után még mindig csak óránként indul a busz a belváros felé. Olyan helyzet is előállt már, hogy a beígért zajvédő falat nem építette meg a vállalkozó, mert arra hivatkozott, hogy most aztán már tényleg mindjárt a föld alá viszik azt a bizonyos kötöttpályás tömegközlekedési eszközt, ami épp a kert alatt húz el – csakhogy ebből a „mindjártból” az ő hatáskörén teljesen kívül álló okokból jelen állás szerint alsó hangon is tíz év lesz. Vagy válasszunk a lakópark másik végén egy lakást, ha maga a fejlesztés szimpatikus, vagy fogadjuk el, hogy az a bizonyos lakás azért olcsóbb, mert ott megy mellette a vonat.

4. VÁLASSZUNK LAKÁST NAGYON KORÁN – VAGY NAGYON KÉSŐN

A profik (tehát akik már a sokadik lakásukat veszik újépítésűekben befektetőként) nagyon korán futnak egy fejlesztéshez, és szó szerint kimazsolázzák a legjobb fekvésű és elrendezésű lakásokat. Ehhez persze kell mersz, piacismeret, tapasztalat, hiszen ők tényleg tervasztalról vásárolnak lakást. Ezt azok, akiknek legfőbb vagyontárgyuk az a bizonyos ingatlan lesz, érthető módon gyakran túl nagy kockázatnak értékelik, és legalább addig várnak a vásárlással, amíg a fejlesztés a szerkezetkész állapotig eljut. Ilyen esetben érdemes elgondolkodni, nem lenne-e jobb egy már néhány éve átadott lakóparkban lakást venni, hiszen ott már kijöttek a hibák, és jó esetben ki is javították őket, illetve várni sem kell gyerekkel/állapotosan/albérletben/anyóséknál, hogy elkészüljön az a bizonyos lakás.

5. MEKKORA IS AZ A LAKÁS?

Egyik első élményem volt a szakmában pályakezdőként, mikor 2007-ben egy akkor hatalmas durranásnak számító, Király utcai luxusprojekt fejlesztője hívott bejárásra, és az amerikai konyhás mintalakásba lépve büszkén mutatott körbe. Szinte láttam magam előtt a tervrajzot, rajta prímán berajzolva az étkező, a székek, a konyhasziget, a kanapé – csak éppen a valóságban nem fértek el abban a térben. Pedig a megbízott lakberendező próbálkozhatott erősen; az étkezőasztalt hosszában a konyhaszigetnek titulált pultocskához tolta, két széknél többet meg sem kísérelt betenni, a mini, kétszemélyes szófát pedig az egyetlen szóba jöhető falhoz állította, ami így félig belógott az erkélyajtó elé, és tévét biztosan nem lehetett hozzá pozícionálni. Sokan vannak, akik térképet vagy szabásmintát csak úgy tudnak pontosan olvasni, ha ráállnak. Nincs ezzel semmi gond, de aki tudja magáról, hogy ebbe a csoportba tartozik, vigyen el valakit, aki meg tudja ítélni, mi is fér be az adott lakásba. Ugyanis a terveken sok olyan bútort be szoktak rajzolni, amit valójában nem lehet elhelyezni az ingatlanban. Ráadásul az újépítésű lakások méretei csökkentek: míg kb. tíz éve egy egyhálós lakás átlagosan 60, most csak 45 négyzetméter – és ebbe kell ugyanazokat a funkciókat bezsúfolni, plusz újabban a home office-t is. Ez még a profikat is próbára teszi.

6. TÖMÖRÜLJÜNK

Már a fejlesztés elején érdemes Facebook-csoportot létrehoznia a lakóknak, kiépíteni egyfajta riadóláncot. Az egyéni érdekek bármikor felülírhatják (és rendszerint felül is írják) a közösségét, tehát sokat várni ettől sem szabad, de sajnos kialakulhatnak olyan helyzetek, mikor egy emberként kell fellépnie minden vevőnek/lakónak. Ha másra nem, információáramlásra jó lesz a csoport, de ne lepődjünk meg, és ne hibáztassuk a valószínűleg teljes más élethelyzetben lévő, emiatt más motivációkkal bíró szomszédot, ha egy élesebb helyzetben nem meri felvállalni a konfliktus a vállalkozóval.

7. ELLENŐRIZZÜNK, ELLENŐRIZZÜNK, ELLENŐRIZZÜNK

Ősszel az egyik legnagyobb most futó fejlesztés bejárásán mutatta meg nekem az építésvezető, mi a különbség a külföldet is megjárt, illetve a csak hazai elvárásrendszerben edződött szakmunkások igényessége között. A szerkezetkész épületben bolyongva arra hívta fel a figyelmemet, hogy az előbbiekből álló brigád szerszámai példás rendben sorakoztak, környezetük felsöpörve, tisztán várta a következő műszakot (és persze a feladatot is tökéletesen elvégezték). Nyilván nem lehet és szabad általánosítani, de az biztos, hogy egyelőre azokból az építőipari munkásokból van kevesebb, akik hazatérnek. Ráadásul egy építkezéssel mindig sietni kell, szorít a határidő, a munkaerőhiány, az észveszejtően dráguló építőanyagok, szóval érdemes már a kivitelezés alatt megragadni minden ellenőrzési lehetőséget. A kivitelezővel egyeztetve akár az építkezés közben is lehet műszaki ellenőrzést végeztetni. A lakás átvételekor pedig nagyítóval vegyünk végig minden elemet, pl. jól van-e bekötve a hideg-meleg víz, minden csavart betettek-e a kilincsekbe, konyhaszekrényekbe, és nem fognak-e lifegni két nap után, a burkolatokat milyen minőségben rakták fel, oda került-e minden elektromos kiállás, ahová kértük, vagy hogy nem ázik-e az erkély, a lakás, (merthogy sajnos ilyet is láttam már többször). Ha hibát találunk, jótállás keretében kijavítja a vállalkozó – ha mégsem, nyugodtan ösztönözhetjük azzal, hogy elmondjuk: ebben az esetben külsős – és nyilván drágábban dolgozó – szakembert fogunk hívni, a számlát pedig majd benyújtjuk neki.

8. LEGYEN B-TERV A LAKHATÁSRA

Mire is gondolhatnánk akkor, ha a szerződésben úgy szerepel egy teljesítési határidő, hogy semmilyen szankció (kötbér, vagy akár dupla foglalóval történő elállási jog) nem szerepel? Azt sugallja: az eladó ugyan bízik benne, hogy addigra átadja a lakásokat, de azért erre nagyobb összegben nem fogadna. Pedig jó esetben legalább az albérletre elegendőnek kellene lennie a kötbérnek (mondjuk az ingatlan vételárának 0,5 százaléka), mivel a jelenlegi piaci környezetben csúszással még akkor is kell számolni, ha a fejlesztők maguk is egyre elővigyázatosabban állapítják meg a határidőket. Azt is kalkuláljuk bele a várakozási időbe, hogy újépítésű lakásoknál a műszaki átadás után még akár 3-5 hónapig is eltarthat a használatbavételi engedély kiadása, majd a társasház bejegyzése. Tudok olyan pesti fejlesztésről, ami másfél évet csúszott, és egy háromgyerekes család – ahol a tervek szerint a legkisebbnek már az újépítésűbe kellett volna születnie – a nagyszülőknél, egy szobában húzta meg magát, hiszen régi lakásuk árából vásárolták be magukat a projektbe. Ők egyébként még „jól jártak”: mivel a házban mindenki csendben tűrt (nem akarták elbukni a még a boom elején, olcsóbban vett lakásokat) – cserébe bőven a használatbavételi engedély kiadása előtt, lógó vezetékekkel tarkított, vakolatlan falú folyósokkal és még nem működő lift mellett megengedte nekik a vállalkozó, hogy suttyomban beköltözzenek.

+1. VISSZAFOGOTT BURKOLATOKAT VÁLASSZUNK

… és itt nemcsak a tervező szól belőlem, ennek a döntésnek később anyagi következményei is lehetnek. Tavaly pl. egy olyan újépítésű lakás berendezésével bíztak meg, amit még nem lakott senki, az első vásárló ugyanis egy befektető volt, aki rögtön az épület elkészülte után továbbértékesítette az ingatlant. Sajnos anno ő úgy döntött, hogy teljesen más laminált padló kerüljön a nappaliba és a két hálószobába, és az ajtók árnyalata még véletlenül se passzoljon egyikhez sem, ráadásul a fürdőben is egy fautánzatú, és szintén teljesen más árnyalatú hidegburkolat mellett tette le a voksát. Mindez erős alkualapnak bizonyult az ingatlan továbbértékesítésekor. Majd jött a padlócsere, amivel egyébként azért is jól járt az új tulajdonos, mert a burkolat olyan minőségben volt lerakva, hogy néhány felmosás után biztosan felázott volna. Ha benne van a pakliban, hogy néhány éven belül ki- vagy eladjuk a lakást, gyorsabban, jobb áron fog sikerülni letisztultabb, visszafogott színű, egymáshoz passzoló burkolatokkal, mint merész mintájú, nagyon színes, vagy többféle stílust képviselő padlóval, ajtókkal, konyhai- és fürdőszobai falburkolatokkal. Sokakat még az sem tart vissza a kreatívkodástól, hogy egyedibb burkolatok gyakran nem is szerepelnek a kínálatban, egyénileg kell beszerezni őket, a kivitelezők pedig jellemzően nem szívesen vállalják az extra burkolási igények kielégítését.

Ez a film arról szól, amit senki nem tart ildomos beszédtémának. Testek, lelkek és fürdőszobabútorok tökéletes összhangban, 28 percben, fénnyel festve.

Zuhany alatt éneklő operaénekes, bidéből lefegyelő kutya, vécén pipázó ember, kádban reggeliző férfi, gardróbszoba közepére tolt fürdőkád – megszokott és merőben szokatlan fürdőszobai tevékenységekről, illetve csodálatos fürdőszobákról forgatott filmet Londonban és Oxfordshire-ben Peter Greenaway – nézzétek csak meg ingyenesen a Vimeo-n, és ámuljatok ti is. A fürdő lehetséges funkcióit az abc betűi szerint ironikusan soroló ( J is for jacuzzi, S is for Samuel Beckett Memorial Bathroom, Q is for a quite smoke,…) 1985-ös alkotás festményszerű képi világa elvarázsol, de nemcsak ezért érdekes; valami olyasmire ébresztett rá, amitől először nagyon kényelmetlenül éreztem magam, majd inspirált.

Mitől olyan különlegesek ezek a fürdőszobák, mitől annyira mások? Bár vannak köztük hatalmasak, ahol földig érő ablakokon ömlik be a napfény, és akadnak köztük drága bútorokkal, aranyáras kézműves hidegburkolatokkal, esetleg étellifttel felszereltek, vagy épp minden négyzetcentiméteren tükörrel borítottak, nem ez a legérdekesebb és legértékesebb bennük. Sokkal inkább az egyediségük, a személyességük, illetve az a fajta szabadság, mellyel a szereplők a berendezést és a funkciókat kezelik.

Ezek a fránya angol szibariták ugyanis nemcsak a testüket ápolják a fürdőszobában, hanem szociális és lelki életet is élnek; itt beszélgetnek a házastársukkal, barátaikkal, megisznak egy pohár bort, esznek, dolgoznak, gondolkoznak, hegedülnek, szobabicikliznek – hallatlan, ugye? Kiderül, hogy a fürdő egy kihasználatlan élettér, amit sokszor akkor is egy sötét, ablaktalan kamrába nyomtak/nyomunk be, ha épp lenne rá több hely. A filmben szereplő emberek mind azon igyekeznek, hogy a ház többi szobájával egyenrangúan kezeljék a fürdőt, egy kényelmes helyiségként, ahol a nappalihoz vagy a hálóhoz hasonlóan számos tevékenység végezhető. Ezáltal pedig a saját testükhöz való viszonyuk is más; mivel “napvilágra engedik” a tisztálkodást, ezt a közösségi fürdőházakon kívül rendszerint rejtenivalóként kezelt aktust, mintha az átlagosnál elfogadóbb, támogatóbb viszonyba kerülnének fizikai valójukkal – pedig hol voltak még akkor a pozitív testkép aktivisták…

Innen (mármint Magyarországról) nézve ez a dús, maximalista (a minimalista ellentéteként értem itt) lakberendezés azért hat különösen furcsán, mert nálunk az angol belső terek, a „puha nappalik”, tehát a süppedős kanapéval, rengeteg textillel kipárnázott, mindenféle korból és tájról származó tárgyakkal díszített szobák helyett inkább a német és skandináv típusúak terjedtek el. Az elmaradott polgári fejlődés, a gyenge privát szféra, a csak egy szűk elit által birtokolt kultúrára fordítható erőforrások miatt pedig más lehetőségekkel és elvárásokkal szerzünk meg és használunk tárgyakat, mint a polgárosodásban és a gyarmatosításban egykor élen járó királyság lakói.

Nem azt mondom, hogy holnap elindítom az ételliftet minden fürdőbe-mozgalmat, de valamit megpendített bennem ez a mozi, amit anno, amikor először láttam, még nem éreztem – talán mert annyira elvarázsoltak maguk a képek. De ugye ti is látjátok, hogy a filmben bemutatott sokrétű fürdőhasználat minden eleme fontos a testi-lelki egészség szempontjából? És ugye sokszor ti sem adtok ezeknek időt és teret? Vajon csak a fürdőszobáinkból száműzzük a lazítás lehetőségét, vagy úgy általában az életünkből is? (Költői kérdés, hát persze hogy tíz esetből kilencben a második a megoldás.) Értem én, hogy 1985 óta nagyon fordult a világ, az Egyesült Királyság értelmiségi lakói, művészei meg nyilvánvalóan más bolygón élnek, de kedves hedonista olvasók, én ihletet kaptam, és meg is fogom osztani majd veletek azt a fürdőt – mármint fotón… – amit ez a film inspirált. Nézzétek meg ti is, hátha láttok néhány akárcsak apró, de megvalósítható ötletet, vagy csak kényeztessétek a szemeteket-fületeket a varázslatos képekkel és a különleges zenével.

A válogatás, mint korunk meghatározó életélménye, nyomasztás és kognitív disszonancia, avagy mit kell végiggondolnunk ahhoz, hogy ne legyen frusztráló a lakberendezés, hanem az maradjon, aminek lennie kellene: jó élmény. Mert nemcsak ti vesztek össze állandóan az Ikeában...

Soha ekkora embertömeget nem nyomasztott még ilyen mértékben a hatalmas és lépten-nyomon az arcunkba is tolt választék, az állandó és sokszor ellentétes irányba húzó csábítások sokfélesége. Szó nincs arról, hogy korábban ne nyugtalanította volna az embereket a választás kényszere (azokat pedig, akik szűkösebb erőforrások között élnek, a választási lehetőségek hiánya) – csakhogy az előbbiben érintett emberek, illetve a lehetőségek száma a XX. század robbanásszerű jövedelemszint-növekedésének köszönhetően sosem látott magasságokba kúszott.  Nagyjából az emberiség legfelső tíz százaléka, a fejlett országok lakosságának többsége rendelkezik akkora jövedelemmel, hogy otthonát többé-kevésbé ízlése szerint berendezze, bútort vásároljon, és ennek során legalább A és B termék között válasszon – de inkább az a jellemző, hogy még egy ZS-variáció is adott.

De miért nyomaszt ez minket, miért nem örülünk a választás lehetőségének? Mit nem adtak volna érte anyáink, nagyanyáink, ha nem a vasúti kocsikból kell válogatás nélkül kikapkodni, ami beérkezik az országba, vagy az áruházban háromnál több jugoszláv ülőgarnitúra közül lehetett volna választani! Jó dolgunkban azt sem tudjuk, mit csináljunk, igaz?! Dehogy, teljesen másról van szó.

“Nem kellett volna mégis a másikat megvenni? Minimalista stílus helyett a rusztikusat választani? Kék kanapé helyett a sárgát megrendelni? Hiszen láttam a szomszédban/Instán/barátainknál, hogy ők amellett döntöttek!” Kész-passz, lemaradtunk a másik jóról, a másik csoportba tartozás élményéről, egy most már soha meg nem ismerhető örömről, divathullámról, akármiről – és már jön is a menetrend szerinti frusztráció. Gyakran lehetetlennek érezzük a családon belüli igények összehangolását, a többség pedig késztetést érez, hogy a végtelenségig méricskéljen, ötleteljen, és a tizedik boltba is elmenjen – de ez mind csak tünet, amit a választék hív elő belőlünk, hiszen ha mondjuk három szekrény szerepelne a kínálatban, gyorsabban döntenénk.

Ezt tetézi még a kellemetlen érzés, hogy ha ekkora a választék, miért nem találom rögtön a tökéleteset? Merthogy az tényleg ritkán jön szembe az első sarkon. Arra viszont mérget vehetünk, hogy az anyagilag elérhetetlen termékek folyamatosan a szemünk előtt ugrálnak, ezzel is fokozva az idegállapotunkat. Ugyanis bármilyen anyagi színvonalon is éljünk, mindig van feljebb, és a “feljebbnek” szóló termékek, melyek régebben a kevésbé tehetősek számára szinte láthatatlanok voltak – és így ők jóformán nem is tudták, hogy miről maradnak le – számunkra nagyon is láthatók az óriásplakátokon, interneten, tévében.

A válogatás meghatározó életélményünkké vált. Szinte állandóan (de mindenképpen túl sokszor) keresünk, összehasonlítunk, mérlegelünk, fizetünk. Persze akadnak olyanok is, akik számára a rendszeres választási kényszer annyira demotiváló vagy bénító, hogy inkább hagynak mindent úgy, ahogy van, csak dönteni ne kelljen.

Ha alapnak vesszük azt, hogy nem minden felesleges luxus és világi hívság, ami a kényelmünket szolgálja és/vagy a szemünket gyönyörködteti – és vegyük csak annak! -, akkor gyorsan megérkezünk az önkifejezés kérdéséhez. A lakberendezés azért is küzdelmes út, mert sokan ekkor tisztázzák magukban, kik ők, mit is akarnak az élettől, hogyan szeretnének élni, milyen helyszín és életforma a legmegfelelőbb számukra. Ha nem ismerjük fel, hogy az otthonunk berendezése valójában erről szól, sokkal keservesebb lesz döntéseket hozni, és gyakrabban meg is fogjuk bánni őket. Mindez így meglehetősen teátrálisan hangzik, de a folyamat a gyakorlatban sem mentes a heves érzelmektől, megingásoktól, a megfelelőre találás örömétől. Ritka, aki nagyon biztos a dolgában, és tudja, mire van szüksége. Rendszerint hosszú idő, míg közösen kihámozzuk a rengeteg ránk rakódott vizuális kód, Pinterest-kép és a mindenféle magazinokból a retinánkba égett, legtöbbször anyagilag és az adott lakás elrendezése szempontjából is megvalósíthatatlan enteriőr mögül a tényleg működő stílust és megoldásokat.

Lelkiekben nincs különbség aközött, hogy valaki mondjuk két olasz luxusbútor, vagy két tömegtermék között vacillál. Ugyanazok a kérdések és a bizonytalanságok. Illik ez hozzám, az otthonomba? Tetszeni fog a barátaimnak, családomnak? Nem adok ki érte túl sok pénzt feleslegesen? Van ennél jobb lehetőség is, csak én még nem találkoztam vele? És ha megveszem, másnap biztosan szembejön velem a jobb minőségű/olcsóbb/fenntarthatóbb/divatosabb/szebb stb. verzió…

Rendben, ez mind érthető, mondhatjátok, de mi az ellenszer? Hát ez a fenti felismerés, önmagában. Hogy nem vagyunk sültbolondok, döntésképtelenek, gyenge idegrendszerűek (vagy ha mégis, annak nem feltétlenül a bútorvásárláskor fognak jelentkezni az első szimptómái:), hanem ezt teszi velünk a választék, a körülmények. Ettől már könnyebb léptekkel indulunk harcba. Ha pedig a felismerés igazán mélyre megy, a megoldás nem a visszahúzódás lesz, a lejjebb adás az elképzelt minőségből – hanem a következetesség. Amikor projektszerűen haladunk, tartva magunkat az eredeti, kidolgozott tervekhez, nem csábulunk el lépten-nyomon más stílus vagy színek felé, tehát újra és újra kiállunk az eredeti választásunk mellett.

Nem egyszerű, de annál mégis sokkal könnyebb, mint ide-oda csapongani, mindent háromszor megbánni, és a végén teljesen összekavarodni, elveszteni a fonalat, aztán csak legyinteni az egészre, hogy jó lesz ez így is. Mert nem lesz jó, egy idő után mi sem fogjuk jól érezni magunkat benne, és újra neki kell indulnunk, hogy megtaláljuk a megfelelő bútort vagy kiegészítőt, az előző megvásárolt tárgy pedig nettó pénzkidobásnak fog minősülni. Ha pontosan tudjuk, mit keresünk, jobban leszűkülnek a választási lehetőségek, ami hihetetlenül felszabadító. Jó esetben persze nem kognitív disszonanciáról van itt szó, amikor csak hitegetjük magunkat azzal, hogy tényleg jól döntöttünk, hanem egy hónapok alatt, lelki tusák és házastársi viták árán meghozott, gazdasági számításokkal megtámogatott döntésről, ami miatt egyszerűen a későbbiekben már nem érdekel minket semmilyen kihagyott lehetőség. Felismerjük, ha elénk áll az ördög, még ha egy ismerősünk csodaszép konyhabútora képében teszi is ezt. Megszűnik a frusztráció, az otthonunk tényleg a nyugalom forrása lesz – ez pedig hatalmas szó, ugye?