Mióta elolvastam a híres amerikai filmes és újságíró Nora Ephron (számos Meryl Streep, Tom Hanks és Meg Ryan főszereplésével készült film forgatókönyvírója) 2006-os, a New Yorker magazinban megjelent esszéjét a házáról, felkerült a bakancslistámra, hogy egyszer én is írjak egyet a sajátomról. Azóta eltelt 15 év, de még egyszer sem laktam olyanban, ami megihletett volna. Az elmúlt másfél covidos-karanténos év viszont még a hozzám hasonlóan állandóan előre tekintő embereknek is beleverte a fejébe, hogy néha megálljon, és örüljön annak, ami van – szóval íme, a mi házunk.
Nora Ephron azt állította a New Yorkerben, hogy a szerelem egyfajta honvágy; azokkal a lakásokkal (és emberekkel) esünk szerelembe, amik (akik) valami ismerősre, otthonosra emlékeztetnek minket. Az író szerint életének legnehezebb időszakában (a második gyermeke születése és az azt gyorsan követő válása után) a manhattan-i Apthorp épület volt az, ami megmentette, felszabadította, és majd egy évtizedig a „szédületes delírium” állapotában tartotta. „Az utcáról lumpen, közép-európai és tömör, mint egy tankhajó, de a magja egy nagy udvar, két márvány szökőkúttal és egy szép kerttel” – jellemezte híres lakója az Amerika leggazdagabb embere, William Waldorf Astor által 1908-ban építtetett 20 emeletes, egy teljes blokkot elfoglaló házat.
Újvilági eufemizmus lehetett csak a szerző részéről, hogy a mi régiónkat juttatta eszébe az Apthorp. Ugyanis egy rendes, „lumpen, közép-európai, tömör, tankhajó” ház olyan, amiben én élek – és amibe nem vagyok szerelmes. Jóval kisebb léptékű, mint egy saroktól sarokig nyújtózó amerikai monstrum, de hazai viszonylatban félszáz lakásával a mienk sem számít kicsinek. A hulló vakolat lehangoló mintáit itt-ott 56-os golyónyomok helyezik történelmi kontextusba, de vannak ennél régebbi sebek is: a második világháborús bombatalálat miatt nincs padlás, és statikai okokból ablakot sem lehet rá vágatni oda, ahova még elkélne.
Az Apthorp mellett New York-i lakosként a város ritmusának megfelelően sokszor csak egy pillantással adózva rohantam el, míg a mi házunk mellett mindennap emberek százai haladnak anélkül, hogy felnéznének rá – teljesen jogosan -, hacsak nem az életüket féltik az omlásveszélytől. Az udvarunk sem az a kimondott amerikai álom. Se nem rózsaszín, se nem szökőkutas, márvány meg pad pláne nincs benne. Bombatalálat után nem volt sikk a térkő, betonoztak. Biciklitároló, locsolócső. Növények, hogy kapjunk oxigént is itt a Margit körúttól pár lépésre. Ehhez persze, mint minden budapesti házban, nem fizetett kertész, mindössze egyetlen, a növényekhez értő, azokat ingyen és bérmentve ápoló lakó kell. Mi pedig olyan szerencsések voltunk, hogy pont az ő barátnője lakását vettük meg, kinek kérésére önjelölt kertészünk egy csodálatos borostyánfüggönyt növesztett az ablakunk elé.
Padlás tehát nincs, a pince egy része az augusztusi esőkben beázik, a lift a friss, milliókba kerülő felújítás után a munkások számára teljesen érthetetlen módon elakad, ha az ilyen-olyan lakásfelújítási programok delíriumában naponta 20 sittes zsákot visznek benne. A ház közös vagyona a régi házmesterlakás, amire akad ugyan vevő, de jogi bonyodalmak miatt sokadik éve nem lát belőle pénzt a kassza, a pénzhiány miatt pedig rendre lecsúszunk a homlokzatfelújítási pályázatról is. Hogy mégis egyről a kettőre jussunk, nekiálltunk rendbetenni a lépcsőházat, így lett egyszerre száz – persze nem fizetős:) – ügyfelem. Számbavettük és utángyártattuk a lépcsőházból hiányzó több száz fazekasbarna csempét, lámpákat rendeltünk Lengyelországból és a Rábaluxtól (olcsón, de stílusban maradva), festőt hívtunk, egységesen eldobozoltattuk a villanyóraszekrényeket, és villanyszerelőt bíztunk meg a több mint száz év alatt gordiuszi csomókká tekeredett vezetékek kibogozásával. A végén még a postaládákon is egységesre szabta a feliratokat a házbizalmink. Számos régi bérházban még ennyire sem futja – vagy ha mégis, ad hoc terveznek-kiviteleznek a lakók.
(extraként egy emeleteken átívelő borostyánzuhatag). Fotó: Schwarzenberger-Ludván Gyöngyi.
Bár az Apthorpban lakni kiváltság, egy tetszőleges manhattan-i kiváltságos lakás sok szempontból nem viszi át a budapesti lécet, még ha a teljes hulló vakolatú Rózsadombbal súlyozunk, akkor sem. „A fürdőkádban a víz gyakran barnulni kezdett, a radiátorokban valószínűleg azbeszt volt, az épület külsejét korom borította. Voltak egerek is. Kit érdekelt?” írja Ephron az Apthorpról. Valljuk be, itthon nem pontosan így írnánk le egy luxusházat.
A nagy amerikai romantikus bérház helyett nekünk egy kisebb, realisztikusabb közép-európai jutott, ami ugyan szintén bizonyos idegállapotban tart engem, ám sajnos nem az ephroni „szédületes delíriuméban”. Az persze bizonyos, hogy én magam is kisebb, realisztikusabb és közép-európaibb vagyok, mint Nora. Így aztán a mi esetünkben szerelmet remélni nem lehet, de legalább Norával ellentétben „honvágyam” sincs: nem emlékeztet engem ez a ház semmire, hacsak nem több ezer másik, budapesti, századelős, új életért esedező épületre. Viszont amikor egy évben egyszer, augusztus 20-án feljutunk a lapostetőre a szomszédokkal tűzijátékot nézni (lábujjhegyen lépkedve a szigetelés miatt, biztos távolságot tartva a korlát nélküli szegélytől, taposva 100 év történelmén, elnézve felette jó messzire, a hegyekig), úgy érzem, a ház és én barátok vagyunk – ez az érzés meg a szerelemnél általában több ideig tart.
Kiemelt kép: az Igazából szerelem című filmből ismert, turistalátványossággá avanzsált rózsaszín ház, forrás: Hello Miss Jordan blogja.