Már nem a vonatból kapkodták el a bútorokat – vagány összeállítások félszázados címlapokon

Ha jól esne ebben a vidám tavaszban néhány vizuális aha-élmény, üssük csak fel a legújabb francia Elle Decorationt a fél évszázados Lakáskultúrákat! Az 1964-től megjelenő magazint joggal tekinthetjük nemcsak remek korrajznak, hanem bűvészmutatványnak is, hiszen a szerkesztők gyakorlatilag a semmiből próbálták összehozni a lapot – mégis akadnak benne olyan tervezői összeállítások, melyek ma is megállnák a helyüket.

A Lakáskultúra volt az első magyar lakberendezési magazin, mely a második világháború után megjelent; kiadója és szerkesztője, a Belkereskedelmi Minisztérium Lakberendezési Bizottsága (!) a népművelő szándékú szöveges tartalmat, a szűkös választékot meg a főleg fekete-fehér enteriőrfotókat igyekezett úgy vegyíteni, hogy élvezhető lapozgatnivaló kerekedjen belőle. Nem lenne értelme a konkurencia hiányára fogni sikerüket; sokakhoz hasonlóan a nagymamám, később anyukám is gyűjtésre érdemesnek ítélte a lapot, költöztették a hosszú sorokat elfoglaló magazinokat, ahányszor kellett, hogy végül az én lakásomban foglaljanak helyet a könyvespolcon.

Arról, hogy milyen lehetőségek, körülmények uralkodtak akkoriban a piacon, a második szám előszavában a szerkesztőbizottság így számol be: „Mindössze néhány évre visszatekintve is lemérhetjük, milyen nagy utat tett meg a bútorkereskedelem. Úgy kezdődött, hogy aki bútort akart vásárolni, hajnalok hajnalán sorban állt a bútorüzlet előtt… A bútort számtalan esetben már a vasútállomáson, a vagonokból eladták, és a bútorkereskedelem korát messze megelőzve alkalmazta az „önkiszolgáló” módszert, mert a vevő sokszor inkább maga rakta ki amit kiválasztott, csak hogy hozzájusson.”

Egy kevéssé csalogató, viszont gyakran alkalmazott montázs-címlap 1975-ből. Ma biztosan nem ezt emelnénk le kapásból az újságos polcáról.

1964-re viszont már minden nagyvárosban nyílt állami és szövetkezeti lakberendezési áruház – az persze más kérdés, hogy mit lehetett kapni, illetve mennyit kellett várni mondjuk a nagyon népszerű jugoszláv műbőr ülőgarnitúrára. Bár akkoriban évente 80-100 ezer lakás épült (összehasonlításképpen: manapság 10-20 ezer a realitás), bemutatásra érdemesben nem bővelkedhetett a szerkesztőség, mert inkább sok (és érdekes) elméleti írással, építészek cikkeivel, a hazai termékkínálat hirdetéseivel, rajzokkal és DIY-ötletekkel töltötték meg a lapot. Jellemzően művészek, építészek otthonai emelkedtek ki a mezőnyből ötletességükkel, megmunkált tárgyaikkal, de nehéz lehetett – és nem is mindig sikerült -időtálló dizájnt a címlapra tenni, így ezt a problémát sokszor képmozaikokkal igyekeztek palástolni a szerkesztők, lásd a fenti címlapot. Ugyanakkor akad néhány olyan címlapkép is (most csak a hatvanas és hetvenes éveket vizsgálva), melyek akár egy mai magazinban is megállnák a helyüket.

Ezek az 1968-as címlapot ellopó székek bármelyik mai bútoráruház kínálatában szerepelhetnének. Pont lehet hasonló retrót kapni az Artkraftnál (jobb alul), vagy modern gyártásban a Scab-nél (jobb fent). A lámpa is gusztusos, némi szerencsével vintage boltokból beszerezhető hasonló. A színek vidámak, hívogatók, sokan megbékélnénk ezzel az összeállítással az étkezőben.

Néhány éve újra virágzik az etno stílus, és a bal oldalon látható 1969-es címlapnak gyakorlatilag minden eleme felhasználható lenne egy mai térben is: a juta tárolókosár, a shaggy szőnyeg, a polcként funkcionáló rusztikus ládák, a kép, a dolgozósarok. A szoba egy építészhallgatóé volt, aki sajnos nincs nevesítve, pedig igazán érdekes lenne megtudni, ki lehetett az. Ez az élettér egy DIY-kincsesbánya, az építészhallgató ugyanis minden bútort maga készített vagy alakított át régi darabokból, szó szerint két forintból – ennyiért vette pl. a falra szerelt narancsosládákat a KÖZÉRT-ből. A saját kezűleg készített függőlámpa (jobb oldali kép) nagyon jópofa, ahogy a szoba másik ékessége, az afrikai kép alatti fal is. Az építésztanonc beszámolója szerint sokat gondolkozott, milyen keretet adjon a képnek, végül inkább hátteret készített mögé trapéz alakú, rajzlapokból ragasztott dobozokból, melyhez még a mintát is megosztotta az olvasókkal. Ha valaki akkoriban egyedi, a nyugati trendeket követő szobát álmodott meg magának, nem spórolhatta le a sok munkát, ráadásul a cikk szerint még a család beleegyezését is csak fáradtságosan tudta megszerezni. A styling nem annyira túlfeszített, mint manapság, odafért pl. egy régi petróleumlámpa, antik tükör, de még (a rendszer bocsássa meg!) egy Szűz Mária kép is.

A lámpákat elnézve gyanakodtam, hogy esetleg külföldi enteriőrrel lesz dolgunk, de a cikkből kiderült, hogy ez egy nívódíjas ház, a Hegyalja utca 1. (kép forrása: Építészfórum) szám alatti épület egyik lakása. Az asztali lámpa viszont tényleg „külföldi úti emlék”, ahogy a kőfal mintáját élethűen utánzó tapéta is. Érdekesség, hogy ez a szoba nappali és háló egyben, a tulajdonos fiatal pár a kihúzható fotelágyakon aludt. A ház egyébként Pázmándi Margit, az egyetlen kétszeres Ybl-díjas építésznő tervei alapján épült.

Ez egyértelműen a „túl szép, hogy igaz legyen” kategória. A lakást nem mutatják be, és az sem derül ki, honnan van a címlapkép (és hátoldal), de biztos vagyok benne, hogy nem a hetvenes évek Magyarországának egyik otthona látható rajta. A moduláris, letisztult konyhabútor a beépített sütővel, mosogatógéppel, inox hűtővel, a felsőszekrényeket helyettesítő lebegő polccal meg a ma is trendi, állítható magasságú székekkel és a különleges falszínnel csakis valami nyugati (vélhetően skandináv) áfium lehet! Szerencsére akadt egy lelkes olvasó, bizonyos Mészáros György Siófokról, aki egy évvel később levélben érdeklődött a szerkesztőségtől, hogy mégis hol szerezhetne be ilyen „munkaszékeket”? A szerkesztők szerint ez titkárnői forgószék (!), és hasonló (de persze nem ugyanilyen) kapható a BÚTORÉRT Közületi Boltjában. Vajon érdemes-e nagy tételben fogadnunk arra, hogy az 1977-ben székvadászatra induló György sikerrel járt? Döntsük el a kérdést úgy, hogy az adott lapszámból kiszedtem jobb oldalra egy hazai, a bizottság szerint „gondosan összeválogatott (és nem olcsó) tárgyakkal berendezett kényelmes” magyar étkezőkonyha képét, melyet – legalábbis funkcionálisan – „kifogástalannak” ítéltek.

Pécsett, a Mecseki Parkerdőben épült ez az időtálló ház. „Nincs rajta semmi pazarlás, luxus-építőanyaggal felfokozott hivalkodás. Csak munkásművességével tűnik ki a környezetéből. A maga természetes egyszerűsége, a tömbök játékossága adja meg patináját” – írják róla lapban, és csak helyeselni tudunk, pláne, ha a belső tereket is meglátjuk. Cseréljük le gondolatban a bejárati ajtót modernebbre, az erkélykorlátot pedig mondjuk üvegre – köszönjük, maradhat!

(Akinek nincsenek meg a régi számok, de érdekelné, a Szabó Ervin Könyvtár központi folyóiratraktárából tudja kikérni és helyben olvasni, illetve online piactereken is felbukkannak néha megvásárolható példányok, akár teljes évfolyamok kötve-fűzve.)

Kiemelt kép forrása: Fortepan / Magyar Rendőr. Székely Elek (Sípos Dénes) út 9., a Bútorért Vállalat bútorraktára, 1980.