Jó-e nekünk, hogy ezek a termékek elözönlötték Magyarországot?
Ha belépünk egy tetszőleges magyar otthonba, biztosan találunk egy-két bútort vagy lámpát, melynek lengyel a gyártója, ha pedig valamelyik nagyobb áruházból rendezték be az ingatlant, a lengyel termékek aránya 50 százalék fölé is kúszhat. Mivel az ottani gyártók gyakran hangzatos, valamelyik nyugat-európai nyelvet imitáló név mögé rejtőznek, az egyszeri, de már sokat tapasztalt vásárló gyártóként vagy Kínára, vagy a Made in EU besorolás láttán a bútornagyhatalomnak számító Németországra tippel. Pedig mára Kína és Németország után Lengyelország a világ harmadik legnagyobb bútorexportőre, a produktum közel 90 százaléka külföldön talál vevőre, és jut belőle bőven Magyarországra is. De mit várhatunk ezektől a termékektől, és vásárlóként jó-e nekünk, hogy egyre erőteljesebb a jelenlétük a magyar piacon?
A lengyel sikersztori megértéséhez a háború utáni időkig kell visszatekinteni. Az ötvenes évekre teljesen átalakult a kelet blokk bútorgyártása: a tönkrement családi üzemek helyét nagy állami gyárak vették át, és ráálltak a mennyiségi szemléletű termelésre. Szükség is volt erre, hiszen a lakáshiányt enyhítendő Magyarországon és Lengyelországban is tömegével épültek a lakótelepek, melyeket be kellett bútorozni valahogy. A két négyzetméteres fürdőszobákba, öt-hat négyzetméteres konyhákba, a tizenkét négyzetméternél egy centivel sem nagyobb szobákba nemhogy luxust, de kispolgári bútorgarnitúrát is nehéz volt bevarázsolni, a tervezők szeme előtt tehát elsősorban a praktikum lebegett.
A hatvanas években viszont történt valami Lengyelországban, ami új pályára állította a szektort. A svéd bútorkereskedők ugyanis megpróbálták kiszorítani az egyre drasztikusabban terjeszkedő Ikeát, mire az alapító Ingvar Kamprad úgy döntött, a Balti-tenger túlpartján fekvő, hatalmas gyártókapacitással rendelkező Lengyelországba helyezi át bizonyos termékei gyártását. Egy radomskói gyárba leadott székrendeléstől mára Lengyelország és a bútoróriás kapcsolata odáig fejlődött, hogy Kína után a lengyelek számítanak az Ikea bútorok legnagyobb előállítójának: 16 üzemben 10 ezer ember készíti a Hemnes komódokat, Lack dohányzóasztalokat, Billy polcokat.
Az Ikea ráadásul „csak” a hetedik legnagyobb a lengyel gyártókkal dolgozó bútorcégek sorában. Olyan luxusmárkák is náluk gyártatnak, mint a Fritz Hansen vagy a Hay; e cégek termékei egyébként nálunk is elérhetőek, amennyiben valaki képes és hajlandó kifizetni az inkább nyugat-európai pénztárcára szabott árakat.
És ekkor jött a képbe Donald Trump, aki a Kína ellen hirdetett kereskedelmi háborújával arra kényszerítette az amerikai bútorcégeket, hogy új gyártókapacitások után nézzenek. Az Egyesült Államokban ma már külön ügynökség felel a lengyel bútorok népszerűsítéséért, és nem bagóért fáradoznak; egy amerikai háztartás nagyságrendileg háromszor annyit költ egy évben bútorra, mint egy lengyel, vagy pláne egy magyar. Ez az új piac is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a lengyel bútoripart elemző B+R becslése szerint Európában mára minden második kanapé Lengyelországban készül.
De mit nyújtanak a lengyel bútorok és egyéb lakberendezési termékek ár-érték arányban? Jellemzően megfizethetőek, valamint követik a trendeket (még ha gyakran néhány év késéssel is), hiszen a kínaiakhoz hasonlóan nem félnek meríteni a híres dizájnbútorok formavilágából. Nélkülük ma jóval szegényebb lenne az elérhető árú, de divatos és modern bútor-, hidegburkolat- és lámpaválaszték Magyarországon. (A vonatkozó magyar szektorok egyébként sem könnyű helyzetén nyilván nem javítanak, de ez egy másik téma.) Az árak természetesen szórnak, de jól tükrözik a minőséget, így jellemzően azt kapja a vásárló, amit várhat.
Egyes márkák kifejezetten lengyelesen hangzó neveket is felvállalnak ország-világ előtt. Aki pl. hidegburkolatot keres itthon, biztosan belefut a megfizethető áru Tubadzin, esetleg a magasabbra pozícionált Raw Decor termékekbe. A fabútorok közül a Fameg, a lámpáknál a Nowodvorski vagy a Zuma termékei több hazai forgalmazó kínálatában is megjelentek. Itt persze kisebb bútor- vagy szaniteráruházra, nem pedig azokra a nagy láncokra kell gondolni, ahová a magyar vásárló reflexszerűen indul hétvégente konyhát, kanapét vagy nagyjából bármit vásárolni – és ahol ugyancsak jó eséllyel botlik a lengyel bútoripar termékeibe.
Kiemelt kép forrása: Fameg.